Nemrég családi találkozóra jött össze a kiterjedt rokonság. Mindenki hozta a formáját. Aki áldozatnak érzi magát évtizedek óta, most is panaszkodott. A mindig mindent jobban tudó most is előadta a szokott jelenetét. Aki sosem zavart sok vizet, most is csak ült szótlanul. Ám egyszer megszólalt, és tanítónő lévén elmesélt egy osztályfőnöki órát. Egy kisfiú órán elsírta magát, mert előző nap meghalt az anyukája. Az osztályban döbbent csend lett. A ‘tanító néni’ mondott valamit a keresztyének reménységéről, az Isten országáról, majd mondta, hogy ő most hangosan fog imádkozni, és ha valaki szeretne, szintén tegye ugyanezt. Sok kisgyermek hangosan imádkozott.
Valamennyien megdöbbentünk: Mindaz, amiről addig beszéltünk, semmit nem ért ehhez a bizonyságtételhez képest. Jó volna ilyennek lenni: üres fecsegés helyett a lényegről beszélni, és amikor csak lehet, az Úrra mutatni!
„Mert nem szégyenlem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az minden hívő üdvösségére, zsidónak először, de görögnek is.” (Róm 1,16)
