Hideg téli nap volt. A völgyben sorakozó házacskák barátságosan pipáltak a hótehertől hajladozó fák között. A kis házakba behúzódva, egy fedél alatt melegedtek a nagy családok: apró gyermekek, dolgos szülők, lassuló életű nagyszülők. Várták az idő melegebbre fordulását a januári szürkeségben. A helyszín, az Alpok nyugati karéjában rejtőző Piemont hegység, a dátum: 1655. A házak lakói pedig reformált hitű valdensek, Vald Péter XII. századi előreformátor késői követői.
Langyos tavaszi fuvallat helyett azonban egy fagyos hír fut házról-házra. Szavoja hercegének futárai hozzák a hírt: vagy részt vesznek a vasárnapi misén gyermektől öregig mindahányan, vagy el kell hagyniuk földjüket, házukat, mindenüket. A herceg számára nem volt kétséges a válasz, hisz tél volt, és minden vagyonuk ide kötötte a kis völgy lakóit… de nem így történt. Mindannyian felkerekedtek, és a völgy távoli felső végébe menekültek hittestvéreikhez. Szavoja hercegének kegyetlensége itt is utolérte őket. Miután földjeiket és házaikat idegenek foglalták el, a herceg katonákat küldött utánuk, akik 1655 húsvét hajnalán lemészárolták a teljes közösséget.
Hogy jön ez ide? – kérdezheti a kedves olvasó. Nem valami vidám újévi köszöntés kellene ilyenkor? A 2017-es év a reformáció éve. Amikor itt, a mai Magyarországon békében ünnepeljük az újévet, ne feledjük, hogy hittestvéreink az évszázadok folyamán sokszor életüket is kockára tették, de hitüket nem tagadták meg. Kísértéseink közt merítsünk erőt hitvalló elődeink példájából!
„Azért mi is, akiket a bizonyságok ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret.” (Zsid 12,1)
