Ahogyan öregszik valaki, úgy értékelődik át sok minden az életében. Amit addig lelkesen begyűjtött, és attól gazdagabbnak érezte magát – sőt mindaz, amiről úgy gondolta, hogy az még majd jó lesz valamire –, az elveszti fontosságát, értékét. Ezért, ha elég bölcsességgel rendelkezik, akkor megpróbál azokon túladni. Feladatai teljesítéséhez erőt kell gyűjtenie: már nem rohan a buszhoz, már nem kívánkozik világ körüli utazásra, sőt, a legközelebbi üzletig való eljutást is jól át kell gondolnia. De említhetem feledékenységét, esetleg sutaságát a technika legújabb eszközeivel szemben, amit úgy tud átlépni, hogy már nem törekszik a velük való megismerkedésre, csak csodálkozva figyeli a metrón, villamoson utazó fiatalokat, akik okos telefont bűvölnek, és villámgyorsasággal írják az SMS- t.
Mindez különösen akkor lenne elszomorító, ha a hanyatlás lelki életében is törvényszerűvé válna. De örömteli tapasztalat, hogy az Úr Jézus Krisztusban nyert új élet nem öregszik meg, sőt, a Szentlélek az igében mindig mélyebb ismeretre juttat, ami egyre nagyobb távlatokat nyit meg Isten üdvtervére és csodálatos lényére nézve. Furcsa ellentmondásnak tűnhet ez: egyre több időt tölt Isten gyermeke az orvosi rendelőben, viszont lelki élete egyre egészségesebb, érettebb lehet. Az emberek szemében fokozatosan válik értéktelenné, az örökkévalóság felől nézve pedig Istennek egy befejezéshez közeledő remek műve ő. Mindezt úgy, hogy közben belefiatalodik az örökkévalóságba.

„Mert tudjuk, hogy ha ez a földi sátorházunk elbomlik, épületünk van Istentől: nem kézzel csinált, hanem örökkévaló ház a mennyben.” (2Kor 5,1)