(Az előző két heti üzenet folytatása. Az első részhez ide, a másodikhoz ide kattintson.)

Mindig nagyon értékes volt számomra ez az okmány, aminek birtokosa vagyok, ami az utazásban segít – de a villamoson történt eset óta még inkább az. Bárki mellé odaléphetnék és használhatnám. Természetesen nem az a cél, hogy minden bliccelőnek pártját fogjam. Az igazolványnak nem ez a rendeltetése. De ha a szívem indítana, akkor megtehetném.
Ez a tény nagy titkot tett számomra érthetővé: Isten szuverenitását. Ő szabadon választja ki azokat, akiket meg akar menteni. Semmire nem kötelezhető, és tette nem kérhető számon. Aki áthágja a törvényt, annak jogos a büntetés. De közülük bárkit kegyelméből kiválaszthat, aki ezzel a választással már „nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életre”. (Azt, hogy egy bliccelőnek kötelező az utazási vállalatnál rendezni az ügyeit, büntetését, mindenki helyén valónak tartja, de azt, hogy Isten igazságosan határoz az emberek bűnei miatt, mennyien kétségbe vonják!)
Megértettem, hogy a váltság lényege nem az, hogy hányan üdvözülnek, hanem hogy ennek az értéke felragyogjon! Ezért számomra még értékesebb az, amit Isten felőlem döntött, hogy a keresztfán kegyelmesen eltörölte bűneim kárhozatos büntetését.

„Mert Mózesnek ezt mondja (az Úristen): Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Azért tehát nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,15-16)