A közelmúltban vonattal utaztam. Hosszú utazásra kellett berendezkednem, ezért igyekeztem a maximális komfortot biztosítani. Készítettem olvasni valót, rejtvényt, még néhány igehirdetést is feltöltöttem a telefonomra lelki útravaló gyanánt.
Az első órákban gyönyörködve figyeltem a tájat, közben emelkedett gondolatok születtek bennem: a magasba nyúló jegenyékről, amelyek az ég felé törekszenek; a párhuzamosan haladó sínpár arra emlékeztetett, hogy életünknek is van iránya, és egyszer célba fogunk érni; a távvezetékek láttán pedig az Istennel való kapcsolat lehetősége jutott eszembe. A szép gondolatsorba azonban belezavart a felismerés, hogy fázom. A légkondicionáló kezdett kellemetlenné válni. Betakartam lábamat, majd olvasni kezdtem. Ám a vonat rázott, ezért kénytelen voltam az ölembe ereszteni a könyvet, amivel a dioptriaszám bizonyult kevésnek – ezért inkább az egyik igehirdetést hallgattam fülhallgatóval. Örömmel töltött el mindaz, ami elhangzott. Egy idő után azonban kényelmetlenné vált az egy helyben való ülés. Izegtem-mozogtam, és ettől a kendő csúszkált a lábamon, így hol a térdem fázott, hol a bokám. Szóval az utazás távolról sem volt komfortos, később a türelmemet is elvesztettem. Végre megérkeztem úticélomhoz, és minden kellemetlenség jelentéktelenné vált.
Ez a rövid esemény halvány illusztrációja annak, amit itt a földön átélünk. Nehezebb és könnyebb időszakok váltják egymást, miközben a menny felé tekintünk, és ez ad reményt a küzdelemben. Ám, amikor célba érünk, minden reményünk valósággá válik, és minden, ami közben nehéz volt, lehúzott, végleg megszűnik.
János apostol látomása a megváltottak jövőjéről:
„Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és szemükről minden könnyet letöröl, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21,3-4)
