Rozál, szegről-végről anyai nagynéném, idős korában megtisztelt bizalmával, és az orvosa lehettem. Amikor betegsége úgy fordult, hogy kórházba kellett feküdnie, ez sohasem rémítette meg, hanem valami hihetetlenül üde és kedves módon tudta azt Isten kezéből fogadni. Nem kérdezte, hogy miért éppen most, miért éppen ő, hanem képes volt a tényt, mint újabb feladatot, az Úr Jézus kezéből elvenni. „De jó!” – mondta ilyenkor –, „Az Úr Jézus ismét a kórházmisszióval bíz meg”.
Ha Rozál beköltözött az osztályra, ott megpezsdült a lelki élet. Minden kórteremben prédikációkat hallgattak, és evangéliumi könyveket olvastak. A kórteremben, ahol feküdt, egymásnak adták a betegek a kilincset. Mindenkihez volt vigasztaló, bátorító, erőt adó szava, és szólt, terjedt az evangélium a Krisztusban kapható új életről. Sohasem tudtam rájönni a titkára, hogyan ért el olyan sokakat. Ha befeküdt, ennek áldását néhány nap alatt szinte minden kórteremben élvezhették a betegek.
Az osztály dolgozóit is mindig felvidította, ahogyan idős arcán átragyogott a Krisztus. Reggel szeretett mindenkinek „Nagyon, nagyon jó reggelt!” kívánni.
Végül hosszú, szenvedésekkel teli betegségben költözött át a mennyei hazába. Ezalatt is vigyázhattam rá. Így tanúsíthatom, hogy a „siralom völgyén” áthaladása közben is még mindig áldás volt betegtársai számára. Valóban „források völgyévé” tette azt a körülötte élők számára.
„Ha a siralom völgyén mennek át, forrássá teszik azt.” (Zsolt 84,7)
