Adok EGY esélyt

„Adok egy esélyt Istennek.” – mondja ismerősöm, és mondják rajta kívül sokan. És elmennek EGYSZER templomba, istentiszteletre, meghallgatnak EGY előadást vagy igehirdetést, belekóstolnak EGY zenei válogatásba, netán EGY konferencia EGY napján részt vesznek. És mint akit lespricceltek vízzel, odébbállnak, és úgy döntenek: ez nekik nem kell. „Nekem nem jött be a keresztyénség.” – vallotta egy felső tagozatos hittanos. Ő is adott egy évnyi esélyt Istennek, majd etikára váltott. A szülői álbölcsesség pedig rábólintott. Ezek az emberek úgy érzik, senki nem vádolhatja őket azzal, hogy olyasmit utasítanak el, amit nem ismernek. Holott tényleg nem ismerik. Az egyreggeles, egyórás kaland nem nevezhető kapcsolatnak sem emberrel, sem Istennel.
A két fenti megnyilvánulásban leginkább az fájt, ami vérévé vált korunk emberének: az én-központúság. Én adok esélyt annak, akitől függ az életem? Isten érezze magát megtisztelve, és produkálja magát abban az órában, amikor tiszteletemet teszem az ő köreiben? Pimaszság ez a javából. Ha egy mondattal kellene eltalálnom a keresztyénség lényegét – mert tegyük fel: valaki adna nekem egy esélyt erre –, az így szólna: nem Isten van értem, hanem én élek, élhetek Istenért.
A középpontból ki kell lépni, a „mi tetszik nekem, mi kellemes nekem, mi üdít fel engem” létformának búcsút inthetünk, van rá lehetőségünk, a cél pedig nemes és csodás. Az esélyeket nem mi osztogatjuk, Isten az, aki ad nekünk egy esélyt. Esetleg kettőt-hármat, akár többet is. Akkor adja, amikor ő jónak látja. Mi, emberek pedig ragadjuk meg a lehetőséget, amikor ő közeledik! Ez senkinél nem marad el, Isten mindenkit felkeres. Veszélyes lenne elmulasztani a vele való találkozást pusztán azért, mert az Úr nem találta el a mi lelkileg ínyenc, kóstolgatós pillanatainkat.

„Megváltott engem, hogy ne jussak a sírba, és életem a világosságban gyönyörködhessen.
Mindezt kétszer-háromszor is megteszi Isten az emberrel, hogy visszahozza őt a sírból, és ráragyog az élők világossága” (Jób 33,28-29).

ég