Noha nem tartozom a focirajongók táborába, a nemrég lezajlott Európa bajnokság egy-egy mérkőzésébe magam is belenéztem. A küzdelem izgalma mellett leginkább a játékosok sorsdöntő pillanatokban tanúsított magatartása érdekelt: a találatok, a fárasztó hosszabbítások, az igazságtalan bírói döntések, a félresikerült próbálkozások – ahogyan a siker örömét, vagy éppen a kudarcot, a kiesést fogadták.
Vajon mit érezhettek a számukra vesztes meccs lefújása után? Ha ki-ki a saját temperamentuma szerint élte is át – dühösen, sírva vagy csak reménytelenül a semmibe meredve –, egy érzés valamennyiükben közös lehetett: a tudat, hogy nincs tovább! Nincs több lehetőség, újabb hosszabbítás, nincs mód, a hibákból okulva még egy végső erőfeszítésre, a kihagyott helyzetek utólagos értékesítésére.
Egyszer mindenki számára lefújják majd élete meccsét, és sokaknak fájdalmas lesz a felismerés, hogy nincs, nem lesz több lehetőség a győzelemre. Ott lesz előttük az egész elrontott, eltékozlott élet, talán felrémlenek azok az üdvösségre vezető lehetőségek, amiket nem ragadtak meg, észre sem vettek, vagy csak egyszerűen nem tartottak fontosnak.
Nem akkor válunk győztessé, ha sikeresnek ítélhetjük saját pályafutásunkat, hanem csakis akkor, ha életünk egy pontján totális vereségünk tudatában megragadtuk az egyetlen győztes kezét: Jézus Krisztusét, aki Isten Fiaként kivívta a bűn és a halál feletti győzelmet. Győzelmében pedig nemcsak „a meccs végén”, de már földi életünk során is osztozhatunk.

„… az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn 5,4-5)