Cseje!

Cseje! – hangzik fel percenként egy éles, mindent átható gyermekhang. Először kellőképpen meg is lepődtek a nagyobb lányok, akik a trambulinnál sorban álltak. Enyhe mosollyal a szájuk körül halkan megismételték a furcsán ejtett vezényszót, ami a cserére vonatkozott, de engedelmesen végrehajtották az utasítást.
Meglepődésüket nem is lehet rossznéven venni, hiszen előzőleg még én irányítottam a több mint száz fős hittantábor egyik legkedveltebb játékát, a szabadszárnyalást biztosító trambulinba való bejutást. Szigorú rendet kellett tartani, mert egyébként tumultuózus jelenetek játszódtak le mind a trambulinon belül, mind kívül. Szóval, stopperrel a kezemben mértem az időt. Egy perc! Se több-se kevesebb, és cserélniük kellett a bennlévőnek a várakozóval.
Ekkor szegődött mellém egy óvodás kisfiú, aki a legkisebb volt a táborban. Láttam rajta, hogy megkívánta a stopper használatát és talán a hatalmat is, ami ezzel járt. Átruháztam rá, és figyeltem, mi történik. A hangja sokkal parancsolóbb és élesebb volt, mint az enyém. Kitartása pedig utolérhetetlennek bizonyult. Teljes komolyággal és felelőséggel végezte a trambulin ’forgalmának’ irányítását. Nem ijesztette meg a sok kamasz gyerek jelenléte, vagy egy-egy kérdő tekintet. Hű maradt a ráruházott feladathoz, és percenként felhangzott szájából a Cseje! vezényszó. Tudta, hogy a felnőttől kapott megbízatás egyben képviseletet is jelent. Ezért aztán egy pillanatra sem bizonytalanodott el küldetésében.
Azóta is eszembe jut a kisfiú rendíthetetlensége és bátorsága. Ilyen szilárdan szeretnék megállni minden feladatomban, abban is, ami bár emberileg túl is nő rajtam! Mindezt azzal a bizonyossággal, hogy Isten megbízó ereje és hatalma velem van. Ő ruház fel erővel, és a szükséges tekintéllyel, mert érvényes rám is Pál apostol bizonyságtétele:

„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil.4,13)