„Osztozz te is kedvenc csapatod sikereiben, viselj eredeti foci mezt!” – hirdeti egy internetes oldal. Valóban, válogathatunk csapat-logós, nemzetek színeivel mintázott felsők között, ha akarunk. Akkor is kerülgetjük őket, ha csak felvágottért ugrottunk be egy szupermarketbe, mert a laza pólókkal teli turi-kosarak a húsos-tejes pultok mellett is megtalálhatók.
Attól lennék focista, hogy focimezt viselek? Attól lennék sikeres, hogy sikercsapat színeit hordom? Attól lennék híres kapus, hogy szürke mackót veszek fel? Mindenki tudja, nem így van, ez csak játék. De azt is mindenki tudja, hogy vágyunk példaképekre, akiknek az eredményei minket is felvillanyoznak. Osztozni vágyunk sikereikben anélkül, hogy megdolgoznánk érte. Viselni a mezt, annyit jelent: szimpatizálok, de élem a magam életét. Eszembe sem jut arra az útra rálépni, annyit verejtékezni, annyi mindenről lemondani, olyasmit és annyit enni, amennyit kedvenceim.
Vajon mi a különbség a focisták meze és a Krisztus által nekünk kínált fehér ruha közt? A kérdés szentségtelennek tűnhet, de sokan úgy fogadják el Krisztus megváltását, mint valami laza külsőséget, ami majd jól jön az ítélet napján. Nem szándékoznak belsőleg is formálódni, Krisztushoz hasonlatossá fejlődni. Pedig az Ige figyelMEZtet: „…felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt” (Kol 3,9b-10). Krisztus ránk ruházott tisztasága valóban ajándék. Ugyanakkor feltételezi, hogy a megajándékozott ember belsőleg is meg akar újulni, Krisztushoz hasonlatossá válni. Nem saját edzésterv és erőfeszítés alapján, hanem kapcsolatot tartva Krisztussal, és engedve, hogy formáljon.
„Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsid 4,13).
