A kórházi ágyban fekve meglepődve fedeztem fel, hogy a terem bejárati ajtaja fölött egyszerű fakereszt függ. A látvány örömmel töltött el, mert Megváltó Uramra terelte figyelmemet. Ott, a szenvedések kórtermében hálásan gondoltam Jézus Krisztusra, aki betegségeinket viselte, és fájdalmainkat hordozta. Vajon szobatársaim észrevették-e az ajtó fölé helyezett keresztet? Senki sem adta jelét annak, hogy ez bármit is jelentett volna számára, pedig naponta többször is elmentek alatta betegek, ápolók, látogatók.
Isten, 2000 évvel ezelőtt, felállíttatta a Golgota hegyén a keresztfát, és Egyszülött Fiát áldozta fel rajta. Azóta a számtalan módon és helyen látható kereszt jelként szeretne emlékeztetni erre a hatalmas eseményre: templomok tornyán, temetői fejfaként, útszélen vagy nyakékként.
Ezt a számtalan emlékeztető jelet lehet figyelmen kívül hagyni, érdektelenül járni-kelni vele, mellette, alatta – mindezt istentagadóként vagy vallásosként, esetleg babonás hiedelemmel is teheti bárki. De lehet a keresztfa a bűnbánat, a hálás emlékezés és a feltámadásba vetett reménység forrása: a győzelmes, kárhozattól megmentő Isten Fiának, Jézus Krisztusnak dicsőségére.
„Mert a keresztről való beszéd bolondság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtartatunk, Isten ereje.” (1Kor 1,18)
