Sok évvel ezelőtt hittanos tábort szerveztünk. Jó táborhelyre bukkantunk, minden településtől távol, a Börzsöny közepén. A vendégháztól 20 méterre patak csörgedezett, a helyszín a kor igényeinek mindenben tökéletesen megfelelt. Volt villany, hűtőszekrény, gáztűzhely (gázpalackkal). A melléképületben tiszta mosdó tette komfortossá a tábort.
Egyik nap elkezdett esni az eső, majd szünet nélkül szakadt. A patakban a víz egyre magasabbra emelkedett, másnap reggelre pedig kilépett medréből, és pár méterre hömpölygött a háztól. Az eső, hála Istennek, nemsokára elállt, de a háztól még a melléképület is megközelíthetetlen volt. Az áramszolgáltatás megszűnt, ezért a hűtőből a gyorsan romló ételeket el kellett fogyasztani. Este a gyerekektől begyűjtött zseblámpákkal világítottunk. Másnapra az élelem fogyófélben volt, az utak járhatatlansága miatt nem tudtunk vásárolni. Mobiltelefon akkor még nem létezett. Az ebédet már csak félig tudtuk megfőzni, mivel a gázpalack kiürült. Tanácstalanok lettünk. Fő feladatunk ebben a helyzetben a nyugalom megőrzése volt, hogy a gyerekek ne érzékeljék a feszültséget. Én viszont egyre jobban kétségbeestem. Hasra feküdtem az egyik emeletes ágy alsó részén, és imádkoztam: „Uram, nagyon kíváncsi vagyok, mit fogsz most csinálni!”
Öt percen belül helikopter zúgását hallottuk, a katasztrófavédelem érkezett segítségünkre. Mindenki örömujjongással szaladt ki a házból. Attól kezdve fejedelmi ellátásban volt részünk, olyanban, ami hittantáborban nem volt szokványos. Másnap már az utak is járhatók voltak, és a lelki testvérek hoztak autóval meleg ruhákat, takarókat.
Mi azt hittük, hogy senki nem tud rólunk, nem is gondol ránk. Nem úgy az Úr, aki jelen volt, látott minket, és segítségül küldte angyalait: életre szóló bizonyságul szeretetéről, mindenhatóságáról minden résztvevőnek.
Isten bíztatása a Szentírásból: „Mikor vízen mész át, veled vagyok, és ha folyókon, azok nem borítanak el. Ha tűzben jársz, nem égsz meg, a láng nem perzsel meg téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened…” (Ézs 43,2-3)
