A második világháborúban, a borzalmas bombázások idején, egyszer keresztülmentem az esseni temetőn. Megpillantottam egy óriási kiásott sírt, ami úgy ásított rám, mint a halál rémületes torka: várva zsákmányaira. Legalább húsz koporsó számára volt benne hely.
„Mit jelentsen ez?” – kérdeztem a temetőőrt. Ő közönyösen felelte: ” Már mindent előkészítettünk a legközelebbi bombázás számára.” Majd továbbment.
Szinte megigézetten álltam. Borzongató volt ez az üres sírgödör, ahogyan várta a legközelebbi támadás áldozatait. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha a halál kinyújtotta volna felém undorító, mohó kezét, hogy megragadjon engem is.
De azután megváltozott a pillanat, szemeim előtt egy másik nyitott sírt jelent meg. Ez a sír azonban már nem várakozott senkire. Neki már megvolt az áldozata: „Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt (Jézus)!” – szólt az angyal a bibliai feltámadás-történetben. Igazán nem lehet azon csodálkozni, hogy a tanítványok még azon a reggelen egymás után ehhez a sírhoz rohantak.
Igen, rohantak! Lélekben nekem is újra meg újra oda kellett futnom, mert számomra is igen sokat jelent az az üres sír.
„Halál, hol a te diadalmad? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja pedig a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,55-57)
Wilhelm Busch (fordítás)
