Egy végstádiumban lévő szívbillentyűs nőbetegem a vizitnél egyszer elmondta nekem, ő immár tudja, elérkezett távozása ideje. Megbékült a helyzetével és Istennel is, csak egyetlen gondja van. Nap min nap, újra meg újra szeretné végig imádkozni a Mi Atyánk-ot, de mindig ugyanott elakad: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek!” (Mt 6,12).
Egyik reggel viszont ragyogó szemmel fogadott: Doktornő! Végre sikerült! El tudtam mondani ezt a mondatot is Istennek. A következő éjszaka elaludt, és többé nem ébredt fel közöttünk.
„Vezesd ki lelkemet a börtönből, hogy magasztaljam a te nevedet!” (Zsolt 142,8)
