(Az előző Heti üzenet folytatása, amit ide kattintva olvashat)
Néhány héttel később súlyos nyelőcsővérzés érte. Ilyen helyzetben többnyire tíz közül tízen azonnal meghalnak, ám István túlélte, és éppen a mi intézetünkbe hozták be. Tudtam, nincsen választásom, meg kell látogatnom őt. Amikor első alkalommal baktattam át az erdőn az épület felé, ahol feküdt, magamban csak hadakoztam a Szentlélekkel: Minek menjek oda hozzá, még gutaütést kap a dühtől, hiszen megmondta, nem kíván soha többé látni!
Ám a kórházi ágyon egy egészen más embert találtam. Állapotához képest jobban volt, és mondta, hogy már nagyon várta látogatásomat. Nyitott volt az igére és a hitre, számtalan kérdést tett fel… Ettől kezdve naponta órákig ücsörögtem az ágya mellett, és beszélgettünk Isten „nagyságos dolgairól”, az Úr Jézus megváltói művéről, a tőle kapható bűnbocsánatról és az örökéletről. Indításképpen minden délután elolvastuk együtt a napi igét, és így került elénk ez a mondat is: „… egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap” (2Pt 3,8). Vajon mit jelent ez? – kérdezte. A választ, amit adtam, én is ott és akkor kaptam: Azt jelenti, hogy Istennek nem gond annyi időt adni még neked, hogy valós döntést tudjál hozni: Akarod-e, hogy Jézus Krisztus a te személyes megváltód is legyen? Akarod-e az örökkévalóságot vele és velünk tölteni?
Karácsony felé járt az idő, és István annyira felépült, hogy az ünnepekre hazamehetett. Ezzel búcsúztam: Örülök, hogy hazamehetsz, és remélem, ennyi, Istentől távol töltött év után végre igazi karácsonyod lesz, és szívedben is meg fog születni az Úr Jézus!
Soha többé nem találkoztunk. Nem mondhatta el nekem, vajon volt- e igazi karácsonya. Valami banális hurut ledöntött a lábamról, és a két ünnep közötti napokat otthon töltöttem – ő pedig december 30-án csendesen elaludt.
Isten igéje Jézus Krisztusról:
„Aki hisz őbenne, nem kerül ítéletre…” (Jn 3,18)
