Sógornőm harmadik gyermeke még az óvodában összebarátkozott egy kislánnyal, idővel pedig a két család is összeismerkedett. A rendszerváltozáskor a kislány édesapja meghívta öcsémet és páromat, hogy dolgozzanak vele a kft-jében. A barátkozás és kapcsolat oda vezetett, hogy az immár tinédzserré serdült leány és az édesanyja is hitre jutott, és bekapcsolódott a gyülekezetbe.
Történt aztán, hogy az édesapánál még 50 éves kora előtt áttétes rákos betegséget találtak, amit kezeltek műtéttel, gyógyszerrel, mindennel, ami csak elérhető volt. Mi, a baráti kör pedig rákapcsoltunk: szerettük volna megnyerni őt is az Úr Jézus számára, de mindhiába. Nagyon ragaszkodott istentagadó és kommunista elveihez… Míg nem a feleségéről is kiderült, hogy rákos betegsége van. Ekkor zajlott közöttünk ez az emlékezetes beszélgetés:
Hárman ültünk az asztal körül nappalinkban: a beteg férfi, a párom és jómagam, és az ő, valamint felesége betegségéről folyt a szó, amikor azt találtam mondani: István! Nagyon keres már téged az Isten! Miután a saját életed és egészséged nem érdekelt annyira, hogy Istenhez fordulj és őt keresd, ahhoz nyúlt, aki még a saját életednél is kedvesebb neked!
Minden szó és válasz nélkül kirúgta maga alól a széket, és szinte köszönés nélkül távozott. Később a feleségétől hallottam, hogy párja nem szeretné, hogy valaha is ismét a szeme elé kerüljek.
Megértettem döntését, rendesen tele is voltam bűntudattal és szorongással, hiszen miként is törhettem így, ajtóstul egy házba? Még akkor is, ha az ő életére igaznak bizonyulhat az ige:

„… és olyanokká lettetek, mint a tűzből kikapott üszök, mégsem tértetek vissza hozzám – így szól az Úr” (Ámósz 4,11)