A hetvenes évek közepe táján elsőszülött fiam első vagy második osztályos lehetett, amikor egy szombat délelőtt idős hölgy csöngetett be hozzánk, karján kosár, tartalma gondosan letakarva valami ruhafélével. Titokzatosan közölte, hogy Gergő egyik osztálytársának a nagymamája, nyugdíjas pedagógus, és valami nagyon fontosat szeretne velem megbeszélni. Betessékeltem, leültettem, és kértem: No, mondja, mi az a fontos!
Ekkor lefoszlott róla a barátságos és udvarias álarc, és dühösen mondani kezdte, hogy a fiam valami kellően el nem ítélhető dolgot tett az ő unokájával is. Kiemelt a kosárból néhány „Vasárnap reggel” című, gyermekeknek készült evangéliumi füzetet, és lecsapta elém, majd áradt belőle a panasz: Hogy jön ahhoz a fiam, hogy ilyeneket terjeszt, és ad az ő unokájának is, hiszen ők mindent megtesznek azért, hogy a gyermek az ateizmus égisze alatt minden vallás nélkül nevelkedjék? Ha Gergő ezzel megzavarja őt, és nem hagyja abba a terjesztést, akkor kénytelen lesz erről tájékoztatnia a tanító nénit és az iskolát!
Döbbenten hallgattam kifakadását, hiszen semmit nem tudtam Gergő missziós lelkületéről és próbálkozásairól, és egyre nagyobb öröm töltött el. A nagymama erélyesen biztatott arra, hogy beszéljem ezt meg a fiammal, szidjam össze, és tiltsam meg, hogy ilyesféle irományokat osztogasson az osztálytársai között. Mert ha nem teszem ezt, ő megy az iskolába, és felhívja a tanító néni figyelmét erre az impertinenciára.
Megköszöntem a hölgynek, hogy tájékoztatott, és megígértem, egészen biztosan meg fogom dicsérni a gyermekemet. Ő pedig menjen csak nyugodtan a tanító nénihez… (Aki egyébként gyülekezetünkbe járó keresztyén volt.)

Jézus szavai: „Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32)