Adj hálát!

A Biblia több helyen buzdít Isten iránti hálánk, hódolatunk kifejezésére. A teológusok megszámolták, több mint száz helyen olvasunk a Szentírásban felszólítást hálaadásra. Annyi bizonyos, hogy a hálás szív kedves Isten előtt. Minden embernek van oka hálát adni, mégis csak azok élnek ezzel, akik komolyan veszik az Úr dolgait. Az ilyen ember nem követelőzik, hanem csendes megelégedéssel köszöni meg mindazt, amivel Isten megáldotta őt.

Valaki egyszer azt mondta, hogy azok az igazán gazdag emberek, akiknek életében szüntelenül jelen van a hit, a hála és a humor. A hálaadás elégedetté tesz, ugyanakkor feledteti a bajokat. Az Újszövetségben arról olvashatunk, hogy Pál apostol és Silás a börtönben, láncra verve dicsőítette Istent.

Szinte valamennyi nemzet történetéhez kapcsolódik olyan ünnep, amikor az emberek kinyilvánítják örömüket, hálájukat. Az Egyesült Államok egyik legnagyobb ünnepe a hálaadás napja, amikor arra emlékeznek, hogy 1620-ban Amerika partjainál kikötött a Mayflower nevű hajó, fedélzetén az első angol puritán telepesekkel, az ún. zarándok atyákkal, akik megalapították az Amerikai Egyesült Államokat.

Sajnos kevésszer élünk a hálaadással. Ha meg is tesszük, inkább a külső körülményeinket visszük hálaadásként Isten elé, a lelkiekről pedig megfeledkezünk. Pedig a hálaadás létszükséglete a hívő embernek, nélküle a hit elsekélyesedik, öncélúvá válik. Füle Lajos így fogalmazta meg ezt egyik versében (A hálából): „A hálából élünk, ha élünk. Hála nélkül mi más az élet: szakadéknyi mély hiányérzet, mibe az ember beleszédül.”

Mielőtt erőt venne rajtunk ez a hiányérzet, járuljunk Isten elé hálaadással, és dicsőítsük őt kegyelméért, szeretetéért, szabadításáért – de mindenek előtt: önmagáért!

„Ó, Uram, tied a nagyság, a hatalom, a dicsőség, a győzelem és a méltóság, sőt minden, ami a mennyben és a földön van.” (1Kir 29,10-18)