Az evangélikus útmutató szerint a 2016. év igéje: „Ahogy az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket…” (Ézs 66,13)
Egyre reménytelenebbé váló világunkban nem segít az olcsó vigasz, a „Fel a fejjel!” buzdítás. És nem mindegy az sem, hogy ki az, aki vigasztalni próbál. Ha a bátorítás olyan valakitől származik, aki közel áll hozzánk, komolyan vesz bennünket, akinek jelentünk valamit, akkor szavainak van súlya. Az anya éppen ilyen személy, mert ő egészen különös módon áll hozzánk közel. Ha baj van, ő teljes valójával együtt érez velük, és mint gyermekének, mindenben a legeslegjobbat kívánja. Vannak idők, amikor senki nem tud jobban, teljesebben, mélyebben vigasztalni, mint saját anyánk. Sokaknak azonban már nem él az édesanyjuk – vagy olyan állapotban vannak, amikor a legőszintébb anyai vigasztalás sem képes reményt adni számukra. Sokan ragadtak meg kiúttalan vigasztalanságban, mint valami zsákutcában. Egy találó mondás szerint azonban a zsákutcák is nyitottak – felfelé! Igen! Isten vigasztalást ígér mindazoknak, akik elfogadják a vigaszt, akik hisznek, akik számára Isten realitás. Az ilyen, legfelsőbb fórumról érkező ígéret jót tesz az embernek. Nagyon is jót. Mert az élő Istentől jövő ígéret soha nem üres ígérgetés vagy olcsó vigasztalás. Ha pedig a hit embereiként Istentől megvigasztaltak vagyunk, akkor mi is erősíthetjük másokban a reménységet, mert Isten
„megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (2 Kor 1,4)
Fritz Meier írásából fordítva
