Gábor hazafelé hajtott a kocsival a csendes, puha hóesésben; már sötétedett. Kicsit szomorú és magányos volt, hiszen neki is fájt, hogy nem maradhatott ott a karácsonyi alkalmon a családjával, csak levitte őket. Felesége és a két gyermek a gyülekezeti ünnepre készültek már hetek óta, Gáborka verset mondott, Anikó pedig a kórusban énekelt. Tele voltak izgalommal és várakozással, és nagyon remélték, ez egyszer apu is ott marad, ha másért nem, hát azért, hogy őket meghallgassa, gyermekeire büszkélkedhessen.
Gábor mégsem maradhatott, pedig szomorú volt, hogy csalódást okoz, de úgy érezte, nem volna becsületes, ha maradna, hiszen olyan meggyőződéssel, harcosan hitetlen volt! Karácsony legendája pedig különösen is bosszantotta: Mi az, hogy az Isten emberré lett? Miért? Minek? Szerinte, ha Isten létezne, akkor sem tenne ilyen badarságot…
Bekanyarodott a havas úton a hegyoldalban megbújó házuk elé, kinyitotta a kaput, bevitte a kocsit a garázsba, majd felment a szép tágas, nagyablakos nappaliba. Felkapcsolta a lámpát, tüzet rakott a kandallóba, és gondolataiba mélyedve letelepedett…
Igen, minden akkor változott meg, amikor Évát megoperálták. Egy pillanatra úgy tűnt, összeomlik az életük, a diagnózis végzetes volt. Mégis minden jóra fordult, a műtét sikerült, felesége felgyógyult, de valami történt vele… Ő úgy magyarázta ezt: Befogadtam az Úr Jézust az életembe, és mostantól neki szeretnék szolgálni. Eddig semmi közük nem volt a valláshoz, nem hittek Istenben, soha nem jártak templomba, a gyerekeket is hit nélkül nevelték. Betegsége után Éva járni kezdett a gyülekezetbe, vitte magával a gyerekeket is, akik szemmel láthatóan jól érezték ott magukat. Éva is más volt, mint korábban, türelmesebb lett, mindig derűs, szeretetteljes… Minden jobb volt otthon, mint azelőtt. Éva jól működő látszat-megoldást talált az élet megoldhatatlan kérdéseire. Azonban ő, Gábor más volt; a hit dolgaiban képtelen volt azonosulni feleségével, ha megpróbált részt venni bármiben is, csak képmutatónak érezte magát…
Gondolataiból tompa, ismétlődő puffanás ébresztette fel. A hang irányába nézett; egy kismadár csapódott a nappali ablakának! Biztosan látta a fényt, de nem látta az ablaküveget, és elkeseredetten próbált átjutni a láthatatlan akadályon. Gábor kinyitotta az egyik ablakot, és igyekezett elhessegetni a madarat, de az megrémülve még nagyobb elszántsággal próbált a fény közelébe jutni. Talán fázik, meleg búvóhelyet keres, ezért Gábor lement a garázsba, felnyitotta az ajtaját, felkapcsolta a villanyt, hogy átterelje oda a madarat, de mindhiába. A kismadár elkeseredetten újra és újra nekirepült az ablaknak, már csupa seb és vér volt, miközben egyre menekült Gábor segíteni akarása elől. Visszament tehát a nappaliba, lekapcsolta a fényt, és ott is kitárta a nyitható ablakokat, de minden hiába. A madár egyre zavarodottabban ütötte, verte magát az üvegen…
Ó, miért is nem lehetek én kismadár – kiáltott fel Gábor –, hogy szót érthessek veled! Ahogy ez kiszaladt a száján, hirtelen megértette a karácsony titkát… Hogy miért is lett emberré az Isten! Igen, és íme, még vele is szóba állt most, a dacoló, okoskodó, racionálisan gondolkodó istentagadóval!
„Az Ige testté lett, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14)
