Sokan értetlenül, elhűlve állnak a jelenség előtt, hogy egyes nyugati országokban eltűnnek a karácsony szokásos jelképei, sőt vannak, akik sietnek még a keresztet is eltávolítani a templomokról arra hivatkozva, hogy azok sérthetik a nem keresztyén gyökerű polgárok vagy migránsok érzelmeit. Ha valóban a más vallások szempontjait vennék figyelembe, akkor azt is tudhatnák, hogy számukra az istentelenség sokkal megvetendőbb, mint az, hogy valaki egy tőlük idegen hit követője.
Ez a buzgó igyekezet inkább azt sejteti, hogy a másfajta vallási hátterű tömegek jelenléte csupán ürügy arra, hogy Európa megszabaduljon a koloncnak tartott keresztyén örökségétől. Ez az elszakadás belül már sokkal korábban megtörtént. Kontinensünk értékrendjében, életmódjában régóta nem Isten törvénye az irányadó – most csupán a külsőségek kerülnek a szemétdombra. Ránk ez sokkolóan hat, Istent azonban mindez nem éri váratlanul. Ő nem azért küldte Fiát a Földre, mert illúziói voltak az embervilággal kapcsolatban. Tudta, hogy a „sötétség nem fogadja be a világosságot”, amit kézzel foghatóan illusztrál mindaz, amit ma tapasztalunk. Ebből a sötét háttérből nézve számunkra még felfoghatatlanabb – és még jobban világít – az a kegyelem, ami arra késztette őt, hogy a menny dicsőségét a föld gyalázatára cserélve, közénk küldje Jézus Krisztust.
„De mindazoknak, akik befogadták (Jézust), akik hisznek az ő nevében, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” (Jn 1,12)
