Fekete mise

A Black Mass problémás üzenetet hordoz, egy problémás, egyre lejjebb csúszó színésszel a főszerepben. A mozit a Velencei Filmfesztiválon láthatta először a közönség,

miközben a főhőst alakító Johnny Depp nagy visszatéréséről ujjongva cikkezett a filmes szakma, hogy újra komolyan veszi a színészetet. Pedig valójában semmit sem csinál másként, mint az Éjsötét árnyékban vagy A Karib-tenger kalózaiban. Újra felismerhetetlen az aprólékos munkával kidolgozott smink alatt, és ismét egy felszínesen megírt karaktert, egy félelmetes szörnyeteget alakít. Már a filmcím sejtet valamit a témáról, ugyanis a fekete mise a katolikus mise fordítottja, gyökerei a középkorra, sőt korábbi időkre nyúlnak vissza. Ma is gyakorolják a kereszténység és Jézus megcsúfolására. A szertartást a kereszttel együtt a feje tetejére állítják, az imádat tárgya a gonosz, és minden, ami szent volt, az szentségtelenné, ördögivé válik.
Egy temetést kivéve a filmben nincs mise, látunk viszont rengetek falra függesztett keresztet, miközben fokozatosan alattomos rémület uralkodik el rajtunk, hiszen itt minden a visszájára fordult, többé nem lehet eldönteni, ki a jó és ki a rossz, az igazságszolgáltatás emberei a „rossz fiúkat” védik, pedig elképesztő bűnöket követnek el.
Jimmy “Whitey” Bulger (Johnny Depp) pontosan tudja, hogyan lehet sikeres bűnöző. „Nem az a lényeg, mit teszel” – mondja a bostoni bűnbandavezér a kisfiának, miután a gyermekét rajtakapták, amint iskolatársa arcába vág –, „hanem az, hogy mikor és hol teszed, kit ütsz meg és ki van éppen jelen. Ha senki sem látta, meg sem történt.” Ez a hideg, számítóm, alattomos hitvallás hosszú éveken át remekül kiszolgálja Jimmyt. És mi a helyzet az áldozataival? Bizony, ők nem voltak ennyire szerencsések.
A mozi a Boston Globe két riporterének, Dick Lehrnek és Gerard O’Neillnek a Fekete Mise: Whitey Bulger, az FBI és az ördögi alku (Black Mass: Whitey Bulger, the FBI, and a Devil’s Deal) című írásán alapul. A megtörtént eseményeket feldolgozó alkotás tehát egy valós személy, Whitey Bulger bűnének és bűnhődésének mocskos története.
Az cselekmény 1975-ben indul, amikor a dél-bostoni bandavezér, Jimmy, kábítószerre, prostitúcióra és zsarolásra épülő birodalmát nem is annyira a bűnüldöző szervek, hanem a rivális olasz maffia és gyűlölt vezetőjük, Jerry Angiulo kezdi veszélyeztetni. Jimmy szerencséjére Angiulo ügyletei szúrnak szemet az illetékes FBI körökben. Még ennél is nagyobb szerencse, hogy az olasz maffia hatalmát megtörni igyekvő ambiciózus FBI ügynök, John Connolly (Joel Edgerton) Jimmy gyerekkori barátja és rajongója. Egyszer megvédte egy játszótéri bunyóban, amit Connolly soha nem felejtett el neki.
Connolly tisztában van vele, hogy Jimmy nem ma született bárány, mégis készségesen elnézi neki „helytelen viselkedését” sőt, amikor felforrósodik körülötte a levegő, eltereli az FBI figyelmét. Ennek könnyen megfizethető ára van: Jimmynek segítenie kell Angiulo bandájának leleplezésében. Connolly meggyőzi, hogy ez távolról sem árulás. „Ez inkább egy szövetség.” – magyarázza, mert természetesen Jimmynek van erkölcsi mércéje, számára az árulás a legnagyobb bűn.
Jimmy tehát segít az FBI-nak elkapni néhány „rossz fiút”, cserébe az FBI Jimmy „rossz fiúi” felett huny szemet.
Jimmy tevékenységi körébe lassan beépül a fegyverkereskedelem. Ez a szál visz el testvéréhez, Billyhez (Benedict Cumberbatch), aki Massachusetts állam befolyásos szenátora. Burkoltan utalnak rá, bár soha nem látjuk, hogy Billy udvariasan szemet huny nehézsúlyú bűnöző testvére dolgai felett, mélységesen lojális hozzá, és semmit sem tenne annak érdekében, hogy az igazságszolgáltatás elé idézze.
A történet során számtalan szereplőt lőnek agyon, sok esetben tengernyi vér kíséretében. Mindezek az emberölések előremegfontolt kivégzések, dermesztő hidegvérrel végrehajtva. Néha az áldozatok azt hiszik, minden a legnagyobb rendben van, Jimmy kedves velük, majd váratlanul és hirtelen brutálisan lemészárolja őket. Könnyen belátható, miért volt 16 éven keresztül Jimmy Whitey Osama bin Laden után a keresettebb bűnöző az FBI körözési listáján.
A rendező, Scott Cooper igyekszik bemutatni Jimmy „emberi arcát”, hogy szimpátiát ébresszen iránta a lelkünkben: kisfiát, Douglast (Luke Ryan) teljes odaadással neveli, és imádja az anyját. Mindeközben a film roskadozik a trágár szavaktól.
Mi, gyanútlan mozilátogatók olvashatnánk a történetet akár tanmeseként is, vagyis: Mi a következménye annak, ha valaki jót akar (az olasz maffia felszámolása), de rossz eszközöket használ (bűnrészességet vállal egy másik gengszterrel, aki még az olasz maffiánál is rosszabb)? Vagy lehetne történelmi, politikai tanmese is az FBI, a magas politikai körök és a bűnözők összefonódásáról, hiszen Whitey az FBI jóváhagyásával követhette el gaztetteit.
Mindez persze ne tévesszen meg bennünket. A rendező keze alatt az erőszak bemutatása sokkal inkább dicsőíti, mint kritizálja a brutalitást. Kétség nem fér hozzá, hogy Jimmy Bulger gonosz. De mindig ő irányít. Mindig megkapja, amit akar, és csak hajszálon múlik, hogy megússza. Ez több mint problémás üzenet, hiszen azt látjuk, hogy a bűn menő, lenyűgöző és nyereséges. Simán megúszhatod, ha senki nem látja.
Mindenképpen kőkemény élmény, de keresztyénként különösen is nehéz végignézni a bűn elszabadulását. Mintha a gonosz arcába bámulnánk. A bűnnek mindig következménye van, és Bulger életében a gonoszság kiteljesedése olyan mélységeket nyit meg előttünk, hogy beleszédülünk.
Semmilyen értéket nem tudok felsorakoztatni a film mellett, amiért érdemes volna rá mozijegyet váltani.