A hosszú, szép ősz heteiben kertünkben újra illatozni kezdett az egyik futórózsa, az, amelyik általában csak késő tavasszal borul virágba. A virágot általában nem kell keresni rajta, elég csak a bokor közelébe érni, máris körülvesz a semmihez sem hasonlítható, üde, édes illat. Még a fagyos éjszakák sem ártottak neki, a napokban is megcsapott az intenzív rózsaillat. Feltekintve láttam, hogy mindössze egyetlen kis bimbó nyílt ki a már kopár ágakon. A tél közeledtét megakadályozni ugyan nem tudja, de nem is az a dolga. Betölti rendeltetését, puszta létezésével a teremtő Istent dicsőíti, az életre mutat, örömöt szerez.
Isten gyermekeinek sem más a feladata, mint jelnek lenni az Életről. Bár elszomorít, hogy nem tudjuk feltartóztatni a világ fagyos szelét, elsődleges dolgunk az, hogy hordozzuk és árasszuk magunk körül Krisztus lényét.
„Mert Krisztus jó illata vagyunk Istennek mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között.” (2Kor 2,15)
