Szívműtét előtt álló, illetve azon átesett betegeket gondoztam évtizedekig. A gondozás azt jelenti, hogy bizonyos, megszabott időpontokban, akár volt éppen panaszuk, akár nem, bejelentkeztek ellenőrző vizsgálatra. Közéjük tartozott egy férfi is Ajka környékéről, akinek pár éve volt egy eredményes billentyű műtétje. Keresztyén betegirányítóim a várakozás ideje alatt nem hagyták unatkozni a betegeket, barátkoztak velük, kedvesen kérdezgették őket, szeretgették a lelküket. Akinek csak lehetett, bizonyságot tettek az Úr Jézus megváltásáról, a tőle kapható örök életről…
Valami ilyesmi történhetett ezzel az ajkai férfivel is, aki azonban egyáltalán nem örült a beszélgetésnek, hanem szörnyű haragra gerjedt. Még akkor is dúlt-fúlt magában, amikor végre bejöhetett hozzám. Láttam, hogy nagyon ingerült, és megkérdeztem: Mi baj történt?
Kérdésemre mintha egy gát szakadt volna át, ömlött belőle a dühös panasz: Hogy az a nő! Hogy jön az ehhez? Mit képzel? Hogyan merészel engem Istenről kérdezni? Egyáltalán, Istenről beszélni nekem! Az apám a Tanácsköztársaság aktív harcosa volt, akit utána ezért fel is akasztottak! Nálunk mindenki hagyományosan is ateista… – borította rám haragját.
Hallgattam őt, majd szelíden feltettem a kérdést: Gondolja, ha majd eljön annak az ideje, és meg kell állnia Isten ítélőszéke előtt, ez az indoklás ott elegendő lesz? Mintha olajt öntöttem volna a tűzre… Egy pillanatra elállt a szava, aztán felpattant: Csak nem! A doktornő is?! – és faképnél hagyott. Soha többé nem jelentkezett ellenőrző vizsgálatra…
Pedig: „… elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután lesz az ítélet.” (Zsid 9,27)
