Mindenkinek van valamilyen szenvedélye, én szenvedélyesen szeretem elhagyni a kis Suzukim kulcsát. Változatos formában tudom mindezt elkövetni. Íme, álljon itt egy példa a sok közül!

Az autókat a Felvidék gyönyörű városának, Lőcsének hangulatos, macskaköves kis utcájában parkoltattuk, majd átsétáltunk a belváros gyönyörű főterére.

Amikor csepergősre fordult az idő, siettünk vissza a gépkocsikhoz. Ki-ki gyorsan bedobta magát a saját járművébe, utastársaimmal mi is ezt tettük volna – de nem találtam a kulcsot. Izgatottan kutattam a táskámban, majd – a város szépségeiről most már tudomást sem véve – lázas sietséggel jártuk be ismét a fél belvárost, keresve azt a rejtekhelyet, ahol elbújt a kis haszontalan. Gyorsan ereszkedett a város fölé az esti homály, és a kulcs sehol! A kocsi hátsó ülésén viszont ott hevert egy pulóver – lehet, hogy az takarja? Erről viszont csak akkor bizonyosodhatunk meg, ha kinyitjuk az ajtót… Vagy feltörjük. Esetleg kinyittatjuk. Talán egy rendőr által kirendelt, jó útra tért autó-tolvajjal…

Kétségbeesetten imádkoztunk, közben az egyik társautós GPS-e segített rendőrőrsöt találni, ahol németül nem, viszont egy kicsit angolul értettek, és nagyon segítőkészen, tizenöt perc alatt a mozdíthatatlan kocsink mellé szállították azt a bizonyos jó útra tért mestert. Kezében kis zsineg (hurokkal a végén) és egy műanyag feszítő lap, és ha valaki nem figyelt feszülten, már le is maradt az eseményről: a kocsim ajtaja kinyílt. A pulóver alatt pedig békésen szunyókált a mindenhol keresett kulcs. Efféle mesterembernek talán még senki nem volt olyan hálás, mint akkor én, ott!

És Istennek az irgalmas szeretetéért, amivel az idegen nyelvű városban, esőben, kétségbeejtő helyzetünkben kirendelte a segítő kezeket.

„… minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosság atyjától száll alá…” (Jak 1,17)