Az elmúlt évek egyik – már csaknem téli – reggelén a hegyi ösvényen baktattam rendelőm felé, és mellém szegődött, megszólított egy szakadt, lepusztult alak: torzonborz, borostás, lógó orrú férfi, egyszál csíkos, kincstári pizsamában.
– Tudja, hogy csak száz forint hiányzik a doboz cigimhez?
– Én soha, senkinek, semmit sem adok koporsószegre!
– Bocsásson meg, nem tudtam, hogy papnő! – felelte emberünk.
– Nem vagyok én papnő, csak egy gondolkodó ember – válaszolom, miközben utolérünk egy néhány lépéssel előttünk haladó férfit. A közeli alkohol-mentő lakója nyomban átkapcsol az új jelöltre, és szó szerint lenyomja ugyanazt a szöveget a doboz cigijéről. Mivel a válasz ismét nemleges, panaszkodni kezd:
– Ma már tíz embert kérdeztem meg, és senki nem adott nekem pénzt cigire.
– Nem is tudtam – veszem fel a beszéd fonalát –, hogy ilyen rendes országban élünk, ahol akadt tíz olyan ember, aki nem akarja megölni magát.
Az épület bejáratához érkezve hirtelen vége szakad a kis epizódnak, emberünk elfordul újabb áldozat után kutatva.
A lépcsőn felfelé haladva tovább visszhangzanak bennem a szerencsétlen szavai. Igaza van! – gondolom – Papnő vagyok Isten igéje szerint… (1Pt 2,9)
Ám milyen hitvány papnő! Ilyen esetekben nyílván nem helyes pénzt adni, szeretetet pedig nincs miből. Az egész nem volt több számomra, mint pengeváltás, ám az ige kardja helyett csupán jól köszörült szavakkal. Még igazi szánalom sem képes ébredni bennem e nyomorult iránt. Az Úr Jézus ránézett a gazdag ifjúra, és „megkedvelte” őt; ránézett egy-egy betegre, vagy az elárvult sokaságra, és „megszánta” őket.
Uram, bocsásd meg nekem, hogy ilyen irgalmatlan szívű vagyok! Jó lenne a te szemeddel látni az embereket, akikről ugyan tudom, hogy vakon és nyomorultul rohannak vesztükbe – de nekem ez nem igazán fáj! Bárcsak tudnám én is „megszánni” őket, tudnék irgalmas szívvel viszonyulni hozzájuk!
Dávid király vallomása a Szent Istenről:
„Az irgalmashoz irgalmas vagy…” (Zsolt 18,26)
