Barátaink családi rendezvényére voltunk hivatalosak. Az eseményt szabadtérre szervezték. Nagy nyári meleg volt azokban a napokban, mindenki várta az enyhülést hozó hidegfrontot. Ami közeledett is, éppen arra a napra ígérték a viharral, zivatarral érkező lehűlést. Még csak készülődtünk, amikor már egy-egy baljós fuvallat jelezte, hogy a meteorológusok ezúttal nem tévedtek. Többen buzgón imádkoztunk, tudtuk, hogy Jézusnak a vihart lecsendesíteni nem volt nehezebb, mint a mai napon eltéríteni a szelet – ha akarja. Hiszen neki a szelek is engedelmeskednek. Az ünnepi program alatt hatalmas dörrenés ijesztett meg bennünket. Erős szél mozgatta a sátrakat, majd néhány percig szemerkélt az eső is – jelezve, hogy igen, itt, most lecsaphatna a vihar. Ám Urunk kegyelmesen megfordította a légáramlatot, és amíg a környező településeken jégeső pusztított, mi lengedező szellőben ünnepelhettünk, és adtunk hálát Isten jóságáért, hatalmáért. Persze voltak olyanok, akik erre a hatalmas csodára annyit mondtak, hogy “Micsoda szerencse!”. Mi pedig azért is hálásak voltunk, hogy számunkra megadatott, hogy értsünk a jelekből, és meglássuk az események mögött Urunk hatalmas erejét.
Jézus a tanítványokhoz:
„Nektek megadatott, hogy az Isten országának titkait értsétek…” (Lk 8,10)
