Néhány hete lomtalanítás volt a környékünkön. Jó alkalom ez arra, hogy megszabaduljunk a fölösleges tárgyaktól, felhalmozott kacatoktól. Amik régen értek még valamit, de ma már használhatatlanok, vagy csak szükségtelenek. A válogatást a padláson kezdtük. Szelektálás közben megrázó volt a Bibliában is vázolt valósággal szembesülnöm: kincseinket a rozsda és a moly emészti meg. Szinte az első darab, ami a kezembe került, a 30 évvel ezelőtt kinőtt kosztümöm volt. Évtizedekig őrizgettem, remélve, hogy valamikor tudom még viselni. Aztán el is feledkeztem róla, mára pedig az egészet megette a moly, egy tenyérnyi ép hely nem maradt rajta.
Egyszer minden földi kincsnek ez lesz a sorsa: elenyészik, elvásik, semmivé lesz. Pedig mennyi minden van/volt az életünkben, ami fontos számunkra! Amiért lángoltunk, ami után futottunk – mára pedig már vesztett értékéből.
Mielőtt a múlandóság fölötti szomorúság hatalmába kerített volna, megvidámított a gondolat, hogy vannak kincseink, amik nem múlnak el. Amit, az Úr végzett értünk, bennünk és általunk. Ezek mindörökre megmaradnak.
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti, a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a te kincsed van, ott van a szíved is.” (Mt 6,19-21)
