Az elmúlt napokban nyári vihar csapott le településünkre: borzalmas erejű széllel, csattogással, felhőszakadással és jégesővel érkezett. Cseresznye nagyságú jég pattogott a földön, dobolt a háztetőn, szaggatta a növényeket, fákat – rövidesen fehérré változott a kert. Több mint félóráig zuhogott az eső, verte a jég a növényeket, tépte az éppen érő meggyet, és félő volt, hogy még az ablakok is betörnek.
Aztán néhány perc alatt minden megváltozott, eső, jég és szél elállt, szinte síri csend támadt, és a kertben megszólalt egy gerle: turbékolva búcsúztatta a vihart. A kismadár hangja úgy csendült fel a hirtelen beállt csendben, mint egy vigasztaló dal. Nyomában új reménység támadt, ami feloldotta az előbbi vihar feszültségét.
Nehéz helyzetekben így szólal meg Isten igéje is: tudtunkra adja, hogy van még továbbra is életlehetőség – ővele.
„Menedékem és pajzsom vagy te, igédben reménykedem.” (Zsolt 119,114)
