Fiaim néhány éve átvállalták a kert gondozását. Nagy buzgalommal kezdték az új gyümölcsfák telepítését. Szerteágazó, körültekintő munka előzi meg, mire a facsemete a helyére kerül: a megfelelő terület kiválasztása, a talaj-előkészítése, tájékozódás az interneten a legjobb, a legmegfelelőbb fajta felől, szakemberek kikérdezése. Majd irány a faiskola, és nem sok idő múlva – mindenki örömére – már helyére is került a fácska.

És folytatódik a gondozási feladatok sora: megtámasztás, permetezés, öntözés, talajjavítás, metszés. Minden nap figyelni, nem támadta-e meg kártevő. Délután, hazatérve iskolából, munkából a fiúk első útja nem a lakásba, hanem a kertbe vezet. Ha nincs is teendő, akkor is figyelemmel kísérik az új hajtásokat, örülnek a növekedésnek, tervezik, hogy a csemete árnyékában mikor fér el egy szék…

Szeretik, gyönyörködnek benne, mert ők ültették, ők fáradtak érdekében. Hát, még amikor megjelennek az első gyümölcs-kezdemények! Izgalommal figyelik a hőmérőt, hogy elfagy-e a várható termés. Kémlelik az eget, hiszen szükséges lenne az eső, de a jég nem. Korszerű csapdát szereztek be a betolakodók ellen, nehogy az ígéretes gyümölcsöt megkárosítsák. Hiszen van már rossz tapasztalatuk is, mivel az egyik esztendőben a bőséges termés élvezhetetlen volt. A beérett gyümölcs kóstolása, szürete mindig várva várt esemény, aminek már mindenki részese, az is, aki dolgozott vele, de a család többi tagja is.

Hasonló módon gondoskodik rólunk Mennyei Atyánk is! Plántált, beoltott, öntöz, táplál, a beteg, felesleges hajtást levágja. És közben várja, hogy az életünk termőre fordul! Hogy jó gyümölcsöt termünk majd. Mások javára, az ő dicsőségére.

„… járjatok az Úrhoz méltóan, teljes tetszésére, minden jócselekedettel gyümölcsöt teremve” (Kol 1,10)