Életemet végig kísérte a félelem. Kisebb és nagyobb rejtett félelmek voltak ezek, ezért meg is lepődtem, amikor ezt a címet kaptam előadásom témájaként. 

A félelemről és Istenbe vetett bizalomról szóló előadás a Biblia Szövetség nőknek összeállított sorozatában hangzott el  2015. április 25-én a Nagyvárad téren.

1Móz 3,6-13: A bűnbeesés percéig az ember nem ismerte a félelmet. Az Isten szava, parancsa elleni tette zúdította életére a félelmet, ami űzte és hajtotta őt Isten színe elől, ezért keresett búvóhelyet is magának.
W.Busch Jézus a mi sorsunk című könyvében olvassuk, hogy megállította őt egy férfi az utcán, és ezt kérdezte tőle: Hogyan lehet Istent megtalálni, ha nem látható? Mire Busch ezt válaszolta: Képzelje el, hogy egy időgéppel visszamehetnék az emberiség kezdetéhez, és miközben az Édenkertben sétálnék, egy bokor mögött meglátnám Ádámot. Jó napot Ádám! – köszönteném őt, ő pedig viszonozná: Jó napot Busch lelkész! Ekkor elmondanám neki, hogy valaki azt a kérdést tette fel nekem, hogyan találhatná meg Istent, ha nem látja őt? Erre Ádám ezt válaszolná: Nem az a probléma, hogyan található meg Isten! Hiszen ő itt van! Sokkal inkább az a fontos, hogyan szabadulhatnátok meg tőle! Ez a probléma: tőle megszabadulni!
A félelem át meg átjárja az ember életét, akár tudatosodik ez benne, akár nem. Mint mindenhez, a félelemhez is hozzá lehet szokni, sőt sokszor már észre sem vesszük, természetessé válik, hogy félünk és szorongunk. Hozzátartozik az életünkhöz. Csak azt nem tudja a mai ember, hogy a félelem az Istentől való elszakadás következménye.
Vizsgáljuk meg, hogy milyen félelmek tartanak rabságban minket!

Félelem az élettől
Tulajdonképpen az élettől azért félünk, mert olyan, mint a sok-ismeretlenes egyenlet, a bizonytalanságokkal, az ismeretlen jövővel pedig nem tudunk mit kezdeni. Előbb vagy utóbb tudomásul kell azonban vennünk, hogy nem mi irányítjuk életünk eseményeit, és ha döntéseket kell hoznunk, legtöbbször sötétben tapogatózunk.
Lehet, hogy félünk elkészíteni egy süteményt, hátha nem sikerül; félünk a vendégfogadástól, mert nem tudjuk azt nyújtani, amit elvárnak tőlünk, ezzel vendéglátókként szégyent vallunk, és félünk átkelni a forgalmas úton is. De félünk a reggeli felkeléstől, talán éppen azért, mert nehéz feladatok várnak ránk, esetleg azért, mert aznap nem tudunk majd magunkkal mit kezdeni, mert nincs jelentősebb feladatunk. Közismert példa, hogy valakiknek krumplit kell nagyság szerint válogatniuk, és minden egyes darabnál, kétségbeesetten méregetik a kezükben lévőket, hogy melyik kosárba tegyék azokat.
Az idős korral a félelmek száma is nő. Márpedig naponta, sőt minden percben döntések előtt állunk.
Aki nem találkozott még az Úr Jézussal, azzal, aki kijelentette magáról, hogy én vagyok az ÉLET, aki nem adott helyet szívében az ÉLET fejedelmének, és nem tette kezébe a maga félelmekkel, szorongásokkal teli életét, az nem reálisan éli meg nehézségeit. Vagy megkeményíti magát, elhitetetve környezetével is, hogy ő életművész, és határozottan irányítja az eseményeket, vagy a lovak közé dobja a gyeplőt és engedi, hogy minden menjen a maga útján. De vannak, akik depressziósok lesznek, mivel látják, hogy valami fontos hiányzik ahhoz, hogy az életük biztonsággal élhető élet legyen.
Pál apostol ezt írja: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, és azt az életet, amit most élek, a Krisztus Jézusban való hitben élem” (Gal 2,20)
Mivel az Úr Isten ismeri az élettől való félelmünket és küszködésünket, amit az Édenen kívüli élet jelent, ezért a Biblia tele van bátorítással, ígéretekkel. Pl.: „Akié a Fiú, azé az élet” (1Jn 5,12) Ez az igehely arról az életről tesz említést, amit örömmel és álmélkodással lehet élni. Mert Jézus azért jött, hogy életünk legyen és bőségben éljünk (Jn 10,10). Ez az a gyermeki élet, amit egy gazdag, gondoskodó Atya biztosít az övéinek.
„Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, amelynek nagy jutalma van” (Zsid 10,35). A Bibliában, a Prédikátor könyvében, a 12. fejezetben nagyon élet közeli az idős kor félelmeinek megfogalmazása.

Félelem a haláltól
A halál is félelmetesen ismeretlen valóság. Sokan hiszik azt, hogy a halál után nincs már semmi, de gondolataikban számtalanszor felszínre tör a kérdés, hogy mi van akkor, ha ez nem igaz. Ezért ők is félnek a haláltól és attól, ami azután következik majd! Mivel az ember sejti – kimondatlanul is – a szíve mélyén, hogy van Isten, ezért a leghangosabb ateista is retteg a jövőtől.
Voltaire, a híres ateista filozófus, aki egy békétlen, veszekedő ember volt, magabiztosan hangoztatta, hogy Isten pedig nincs – a halálos ágyán könyörgött, hogy hívjanak hozzá papot, de a tanítványai megtagadták tőle ezt a lehetőséget. Egyik kollégám egyszer bejelentette, hogy ne vegyük rossznéven, de ő egyikünk temetésére sem fog majd eljönni, mert nem szereti a temetéseket, ezért csak esküvőkre jár. Úgy tűnt, mintha meg lett volna győződve arról, hogy mindenkit túlél majd. A haláltól való félelem természetes félelem, mivel a halál nem jó barát, ahogyan pl. egyes költők szeretnék bemutatni, hanem ellenség. Isten nem akarta az embernek halálát. Átokként, a bűn elkövetése után lett ez az emberi élet (és a teremtett világ) befejezése.
Naponta találkozunk a halál tényével, hiszen amint kinyílik a virágbimbó, már megjelennek rajta az elmúlás jelei. De ezzel találkozunk a teremtettség minden területén. Most is emlékszem arra, hogy milyen felkavaró volt számomra az, amikor másodikos tanító nénink, akit nagyon szerettünk, nem érkezett meg a tanítás kezdetére, mert öngyilkos lett. Temetésén csak a koporsót és a körülötte ülő négy gyerekét néztem. Akkor tudatosult bennem, hogy egyszer én is így fekszem majd egy koporsóban, mert mindenkinek meg kell halnia.
Ezékiás királyról olvassuk a Bibliában, hogy súlyosan megbetegedett, ekkor Ézsaiás próféta elment hozzá, és közölte vele, hogy végrendelkezzen, mert meghal, mire ő keservesen sírt, és könyörgött az Úrhoz, hogy ne kelljen meghalnia. Története is példázza, hogy mindenkor félelmet keltett a halál közelsége.
Legtöbbször száraz tényként közlik, hogy most éppen hányan fulladtak bele Olaszország partjainál a tengerbe, akik pont az életük megmentéséért szálltak hajóba. A média napról-napra számtalan tömegszerencsétlenséggel traktál bennünket. Ilyenkor senki sem gondol ezeknek az embereknek a halálfélelmére. Már megszoktuk ezeket a híreket.
Az emberek többsége nem szeret, és nem akar beszélni a halálról, sőt még gondolkodni sem mer rá. Vagy viccel üti el a témát, vagy bedugja fülét is, ha erről beszél valaki a környezetében.
Az 1970-es években egy turistaházban tartottunk ifjúsági csendesheteket. A ház vezetője egy 70 év körüli asszony volt, aki egyedül lakott az erdei lakban. Kérdésünkre: Nem fél itt egyedül élni? – azt válaszolta, hogy ő nem fél senkitől és semmitől sem, csak a haláltól. Harsányan és nevetve mondta, hogy ő 100 éves koráig fog élni, és addigra már feltalálják a halál ellenszerét. Később felhívtam őt telefonon, és megkérdeztem, hogy nem venne-e részt az egyhetes, esti gyülekezeti evangélizáción, amire ő a szerdát jelölte meg jöveteleként. El is jött, és azon az estén a halálról, és az Isten által készített élet lehetőségéről volt szó az igehirdetésben. Ő dermedten ült mellettem és türelmetlenül várta az alkalom befejezését. Néhány esztendővel később valaki értesített, hogy ez az asszony az utolsó óráit éli az egyik kórházban. Valaki azonnal meglátogatta őt Jézus Krisztus evangéliumának üzenetével. A haldokló már nem tudott beszélni, szóval reagálni, csak a könnyei folytak. Hamarosan meghalt.

A keresztyén hívő ember halála más, mint a hitetlen emberé, mivel Jézus Krisztus elvette a halál keserűségét, számára már kioltotta fullánkja mérgét. A hívő ember csak a romlandó, bűnös testet veti le, és átmegy egy ajtón az örök életbe. A hitetlen ember a megbocsátatlan bűneivel terhelten megy át az örökkévalóságba. Az ő halála valóban félelmetes halál.
Dávid király a megváltott hívő ember haláltusájáról így ír: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” (Zsolt 23). A te itt a Megváltó Istent jelöli.
Pál apostol is így vall: „nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség” (Fil 1,21)
Szabad nekünk ezekkel az igékkel a szívünket előkészíteni az életből való elmenetelünkre, mert Jézus Krisztus legyőzte a halált, és kiszabadította azokat, akik egész életükben rabok voltak a haláltól való félelem miatt (Zsid 2,15). Ezért kérdezhetjük Pállal együtt mi is: „Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?”
Ne dobjátok el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van! (Zsid 10,35).

Félelem a szenvedéstől
Ismerjük a testi, és ismerjük a lelki szenvedést! Mi a testitől félünk, pedig a lelki szenvedés elviselhetetlenebb. A lelkibe tartozik a csalódás, gyötrődés, megaláztatás, megszégyenülés, reménytelenség. Akik ezekkel nem képesek megbirkózni, azok legtöbbször a szakrendelők és kórházak idegosztályainak rendszeres betegeivé lesznek.
Talán sokan már igazat adnak annak a tapasztalatnak, hogy a szenvedések nagy segítségül vannak az igehirdetések embert formáló szerepében. A szenvedés bizonyíték Isten szeretetéről: „Mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad” (Zsid 12,6-10). Ha fenyítés nélkül élnénk, akkor korcsok maradnánk, és nem lennénk fiakká.

Félelem az emberektől, a mindennapok eseményeitől
Nemcsak azoktól az emberektől félünk, akik betörők, gyilkosok vagy rosszindulatúak, hanem szinte mindenkitől. talán ezért is szeretnénk mindenkinek tetszeni, megfelelni, kedvében járni, nem kilógni a sorból. Belül szorongunk, bosszankodunk vagy dühösek vagyunk társunkra, a mellettünk élőkre, mégis mosolygunk rájuk, kedvesen helyeseljük döntésüket, javaslatukat.
Félünk az emberi durvaságtól, gúnyolódástól, megvetéstől, nagyképűségtől. Félünk a nagyon okos, vagy nálunk különb emberektől is, mert kiderülhet, hogy tudatlanok, korlátoltak vagyunk, de félünk a túl kedvesektől is, mert nem tartjuk őket őszintének. Félünk attól, aki túl sokat beszél, de attól is, aki csak hallgat, és nem tudjuk, hogy mit forgat magában. „Az emberektől való félelem tőrt vet” (Péld 29,25) – olvassuk a Bibliában.
Az Úr szeretne kiszabadítani bennünket, a félelem markából: „ellenségeink kezéből megszabadulva félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte, életünk minden napján” (Lk 1,74-75).

Félelem a mindennapoktól
Félünk az aznap bekövetkező és nem várt történésektől, félünk hivatalos ügyek intézésétől, ismeretlen helyek felkeresésétől, utazástól, repüléstől, vásárlástól, sokszor már a rutinfeladatok elvégzésétől is. A vihartól, a kánikulától, a hidegtől. Félünk, hogy elveszítjük állásunkat, hozzátartozóinkat; de a kutyától, egerektől, pókoktól, békáktól való félelemtől kezdve a mindennapok félelmeinek számba vehetetlen hosszú listáját egészíthetné ki bárki közülünk.

Félelem önmagunktól, az öregségtől, magánytól, jövőtől
A minap egy idősebb, jólszituált asszonnyal várakoztunk a fogorvosra. Megszólított, és kérte, hogy beszélgessünk, mert ő nagyon fél a kezeléstől, és szeretné a beszélgetéssel feloldani félelmét. Bevallotta, hogy ő mindentől fél, de legjobban önmagától.
Vajon minden ember ismeri önmagát? Tudatában van annak, hogy, miként reagál a bosszantásra, sértésre, az ellentmondásra? Valóban ismeri mindenki önmagát? Átélte már az önmagában történt csalódást? Megismerte azokat a belső indulatokat és rémisztő gondolatokat, amik időnként elhatalmasodnak rajta? Talán olyan is jelen van, akit már megkísértett az öngyilkosság, és alig tudott kimenekülni ebből.
De kárt okozunk magunknak a dohányzással, iszákossággal, túlhajszoltsággal és józan-talanságunkkal!
Félünk a betegségtől, bár van, aki könnyedén veszi a betegségeit, és van, aki állandóan retteg, és számára a legkisebb elváltozás, fájdalom a rosszindulatú daganatot jelenti.
Bizony, rászorulunk az Úr segítő védelmére!
Az öregség is nyomorúság sokasodásával jár együtt, pedig mi szeretnénk fiatalok maradni. Szenvedünk az arcunkon megjelenő ráncoktól, félünk, hogy betegen ki leszünk szolgáltatva másoknak, akiket ezzel megterhelünk, amit pedig szeretnénk elkerülni.
Az idős korral együtt jár a magányosság. Sok idős embert bánt, hogy hozzátartozóik megfeledkeznek róluk, nem kérik tanácsukat, tudtuk nélkül intézik dolgaikat, helyettük döntenek, komolytalannak tartják véleményüket.
Legyen Isten szava bátorító az ilyen hívő ember számára: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van reátok” (1 Pt5,7).

Félelem az ördögtől
Emberek rettegnek attól, hogy az ördög hatalmába kerülnek. Az eseményekben, tárgyakban, személyekben okkult hátteret sejtenek.
Ismerek olyan embert, aki a lakásban lévő elefánt és bagoly szobrok miatt gyötri családtagjait, mert azokat bálványszobroknak véli. Hitben élő testvérek sokasága fél attól, hogy talán nem tagadott meg minden ördögi bűnt a múltjából.
Pedig ők is olvashatják Isten igéjét: „Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk” – és bátran elhihetnék, hogy Isten gyermekei fölött nincs már hatalma az ördögnek, aki legyőzött ellenség, akinek a fejére Jézus Krisztus a kereszthalálával taposott.
Ezért is bátran élhet a megváltott ember a Biblia tanácsával, hogy életében ezután már nem is ad helyet a Sátánnak.

Félelem a kegyelemből kieséstől
Sajnos, a hívő embereket megkísérti a félelem, hogy egy-egy bukásukkal, bűnükkel kieshetnek a kapott kegyelemből. Az ilyenek számára ismerteti Pál apostol az isteni rendelkezést (Rm 8,38-39): „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény, nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban.” A kételkedők ilyenkor újabb kifogást tesznek, igen senki nem ragadhat ki, csak önmagam. Ha így gondolják, akkor nem olvasták el figyelmesen az idézetet, mert ott azt olvashatja, hogy: semmi más teremtmény!

A félelemről gondolkodva szükséges megemlítenünk János apostol levelét (1Jn 4) aki örök érvényű tanácsot ad minden fajta félelem ellenszeréül: ”a szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.”
Ő nem az embertől elvárható szeretetre bátorít, hogy több szeretetet adjunk másoknak, hanem hogy a Jézus Krisztus szeretetére és Krisztus iránti szeretetre van szükségünk. Ennek a szeretetnek jó illata, valóság íze, és bölcsességből fakadó leleményessége van, mint ahogyan Urunk is olyan kedvesen, tapintatosan közli velünk megoldásait, irgalmasságát. Tehát:
„Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket!”

Az istenfélelem
Az a félelem, ami nem sorolható be az eddigiek közé, mivel ez egészen mást jelent. Itt a hívő ember istenfélelméről van szó, arról, amivel tisztel, csodál, imád, és akivel a szíve gyönyörködik Istenben. „De valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel” (1Tim 2,2).

A félelmekből való kimenekülésre egyetlen útvonalat ajánlhatok, és ez a mi Urunk Jézus Krisztus iránti bizalom.
Mi bizalmatlanok vagyunk mások iránt – aminek számtalan jogos oka is lehet –, de van egy személy, akiben még soha senki sem csalódott, ő még soha nem hagyott cserben senkit. Jézus az, aki a helyünkbe állt, hogy Isten haragja ne ránk sújtson le, hanem őt érje. És ő halt bele a mi bűneink büntetésébe. Krisztus az, aki egyedül méltó arra, hogy teljes bizalommal tegyük múltunkat, jelenünket és jövőnket az ő értünk átszegezett kezébe, mert:
„Aki az ő tulajdon Fiát nem kímélte, hanem őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Rm 8,32)
„Ne dobjátok el hát bizalmatokat, aminek nagy jutalma van.” (Zsid 10,35)