Az 1980-as évek nem hivatalos ifjúsági munkájában jelentős segítséget kaptunk, amikor az egyik szolgáló testvérünk – szerény fizetéséből – egy használt Trabant Combit vásárolt, és ezzel szállíthattuk a csendeshetek élelmét, utazhattunk a csendesnapokra, vittük a Patyolatba az ágyneműt Szeléről vagy a torbágyi bárkáktól…
Az élelmes, a lelki és fizikai munkából egyébként részt nem vállaló atyafiak is lecsaptak a Trabira. Volt, aki ezzel kívánta fuvarozni bútorát, a hétvégi telek termését – viszont a gyorshajtásért kiszabott büntetés kiegyenlítése a Trabi tulajdonosára maradt. Mígnem egyszer felbátorodva, az immár sokadszorra magánfuvarra igényt tartó ismerősnek nemet mondott, aki önérzetesen, hívő szöveggel tiltakozott az elutasító döntés ellen:
– De hát te azt mondtad, hogy ez az Úr autója!
– Igen! – volt a válasz. Az Úr autója, de nem mindenkié!
Bizony, a hívő ember élete is csak arra használható, amire az Úr szánta!
„Ti pedig (…) szent nemzet, Isten tulajdon népe vagytok” (1Pt 2,9)
