Busszal utaztam, a velem szemben ülő férfinak egy régesrégi, gyűrött, üres papírszatyor volt a kezében. Fel se tűnt volna, ha az utastárs hosszú perceken át nem azon dolgozik, hogy az évtizedes gyűrődéseket kisimítsa. Próbált mutatós darabot varázsolni a tejlesen elhasznált táskából, körmeivel még az éleit is vasalgatta. Persze próbálkozása eredmény nélkül maradt. Jobb időkben a szatyor mutatós darab lehetett, felirata alapján régi híres cég reklámozására gyárthatták. Mára azonban látványosan kikezdték az évek.
Ilyen volt a mi keresztyén hívő életünk is. Kisgyerekként szépen indult minden, aztán az idő és a bűn is rajtunk hagyta kézjegyét. Gyűrődések, szakadások keletkeztek, végül már alig-alig lehetett felismerni, hogy mi volt a rendeltetésünk. Mi pedig rengeteg időt, energiát fordítottunk arra, hogy a ráncokat kisimítsuk, hogy tartsuk a látszatot. Lepleztük sebeinket, takargattuk bűneinket, fogadalmat tettünk, hogy holnaptól megváltozunk. De minden próbálkozásunk kudarccal végződött. Kerestük a hatásos megoldást: valami új, külső kapcsolat, esetleg lakóhely – de ezek sem hoztak tartós változást.
Aztán életünk egy pontján megérkezet Isten a megoldással: Jézus Krisztus odalépett hozzánk ezekkel a szavakkal: “szeretlek, enyém vagy”! És mi elhittük ezt, nem tudtunk többé takarózni mondva csinált magyarázatokkal, bevallhattuk előtte nyomorúságunkat, bűneinket. Jézus pedig betakart a bűnbocsánat fehér ruhájával, láthatóvá lett rajtunk kézjegye, pecsétje, ami arról árulkodik, hogy ki a mi gazdánk. Hogy életünk nem hasonlít már üres, tartalmatlan, gyűrött táskához, hanem Jézus kisimította azt; és betöltötte igéjével, Lelkével, a vele való páratlan kapcsolattal – mindennel, ami életünknek értelmet ad.
“Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)
