Ezúttal nincs könnyű dolga a mozirajongóknak, hiszen sok izgalmas filmbemutatóra kerül sor a közeljövőben. Választásom a február 22-én kiosztásra kerülő Oscar-díj várományosok egyikére, a Foxcatcherre esett Steve Carell elképesztő alakítása miatt.

Bennett Miller rendező ráadásul megtörtént eseményhez nyúl, ami mindig rendkívül izgalmas még akkor is, ha a művész közben él alkotói szabadságával.

Steve Carell, akit többek között az Anchorman, A hivatal vagy a Gyógyegér vacsorára című vígjátékokból ismerünk, a fergeteges Őrült, dilis, szerelemről már nem is beszélve, most az arcátlanul gazdag amerikai du Pont család örökösének bőrébe bújik. A gyilkossá váló John du Pont teljesen valószínűtlen fordulattal az amerikai olimpiai birkózó csapat védnöke lett az 1980-as években, noha fogalma sem volt a sportágról. Ennek ellenére semmiképpen ne egy sportfilmre számítsunk. Sokkal inkább egy visszafogott történetre, amiben igazi karaktertanulmányt látunk. A lelkileg súlyos csomagokat cipelő szereplők sérülései a múltban történtek, mégis meghatározzák a jelenbeli események minden egyes másodpercét.

A kitömött zsebű, bizonytalan és dilettáns John du Pont egész életében azért küzdött, hogy végre valaki komolyan vegye. Kékvérű családja pennsylvaniai birtokán létrehozott egy olyan edzőtermet, ahol a birkózók valóra válthatták álmaikat, és kemény edzéssel a legjobbat hozhatták ki magukból. Ahogy a vásznon Steve Carell életre kelti a du Pont leszármazottat madárszerű orrával, fakó bőrével, megfeszített állkapcsával, már a kezdetektől tudjuk, valami nincs rendben. Ugyanez az érzés kerít bennünket hatalmába, ha Mark Schultz (Channing Tatum) a csendes, gyerekállapotban megrekedt, érzelmileg sérült felnőtt jelenik meg a vásznon, aki ugyancsak az aranyérmes birkózó olimpikon bátyja, Dave (Mark Ruffalo) árnyékában él. Dave-nek, Markkal ellentétben, sikerül összehoznia egy viszonylag sikeres és stabil életet: elismert főiskolai birkózó edző, családdal, rendszeres bevétellel. Korábban – meghalt apjuk helyett – apaként gondozta testvérét, Markot, akire minden érme ellenére sem tudunk egy pillanatig sem sikeres sportolóként tekinteni. Amikor du Pont felkéri, hogy látogasson el hozzá birtokára, a Foxcatcherre, a fiú számára kinyílni látszik a világ, végre kikerülhet a bátyja árnyékából. Pedig a hívogatás olyan hátborzongató, mint amikor egy cukros bácsi egy kisgyereket csalogat. John du Pont felajánlja, hogy Mark vezető edzője lehet a szöuli olimpián esélyes bajnokcsapatnak, kerül, amibe kerül. A gazdag du Pont-t nem az önzetlenség vezeti, hanem anyja (Venessa Redgrave) árnyékából akar kikerülni és kivívni rég áhított elismerését. Miután Mark megérkezik a tornaterembe, a légkör hamarosan halálosan fojtogatóvá válik. Megismerkedünk a mágnás riasztó szórakozásaival, fegyvergyűjtő szenvedélyével, manipulációival, miközben kokain csíkokat szív, majd a matracon küzd a birkózóival, amivel elrejti, de ki is éli saját neméhez való vonzódását. A rendezőnek, aki egyébként a 2005-ben forgatott Capote, és a 2011-ben készült Moneyball című filmekkel már bebizonyította, hogy kiválóan tud fordulatos drámát rendezni a való élet eseményeiből, sikerült a megfelelő színészekre osztani a megfelelő szerepeket. Ez Steve Carell mellett Channing Tatumra érvényes leginkább, aki eddigi karrierje egyik legerősebb alakítását nyújtja (ki gondolta volna erről az eddig beskatulyázott fiatalemberről, mondjuk a Dear John vagy a Magic Mike után?). Hitelesen és érzékenyen mutatja be a sebezhető sportember küzdelmeit, aki du Pont tragikus igézete alá kerül.

A döbbenetes végkifejletet nem akarja megmagyarázni a rendező. A nézőre bízza, hogy az előzmények ismeretéból összerakja. Nem sokkal azután, hogy Mark elhagyja Foxcatchert, du Pont Dave házához hajt, majd egy kérdést követően több lövéssel, a felsége szeme láttára meggyilkolja a birkózót. A bíróság később nem fogadta el du Pont beszámíthatatlanságára vonatkozó érveket, és börtönbüntetésre ítélték, kegyelmi kérvényét elutasították. 2016-ban, 87 évesen szabadulhatott volna. 2010. december 9-én halt meg a börtönben, idült obstruktív tüdőbetegségben (COPD).

A darab mélységesen ellentmondásos, ezért távol áll attól, hogy igazi közönségfilm legyen. A rendező egy interjúban a következőket nyilatkozta még magyarázatul: „A film sok minden mellett az apákról, az apák hiányáról szól. De szól a patrónusokról is és a hazafiságról, az alapító atyák iránti rajongásról, akik közül Alexander Hamiltonnak, Thomas Jeffersonnak és George Washingtonnak sem volt apja, akire felnézhettek volna korai haláluk miatt. Ahogy Amerika is eltörölte az apákat és az apaságot.”

Bennett Miller a Foxcatcher-ért a 2014-es Cannes-i Filmfesztiválon megkapta a legjobb rendezőnek járó elismerést.