Ötven évvel ezelőtti osztálytársakkal beszélgettünk karácsony előtt egy budai vendéglőben. Előkerültek régi csínytevések, egykori tanáraink kedvenc mondásai, de lassan áttevődött a társalgás a jelen eseményeinek értékelésére. A politikai, világnézeti paletta, ami az úttörős, KISZ-es időkben beszédtéma sem lehetett, mára igen szélesre nyílt, s az idők – meg életkorunk – változását is jelezve felszínre is tört. Ki hevesen, ki visszafogottan értékelte a bel- és külpolitika sajtóból megismerhető, s ebből tovább szőhető összeesküvés-elméleteit.
Eljutottunk az orosz-amerikai geopolitikai huzavonáig s az ukrán-válságig. Ekkor az egyik fiú, akit én magamba úgy kategorizálnék, hogy vallás nélküli humanista, hozzám címezve a szót, fennhangon ezt mondta:
– Te erről biztos többet tudsz, ugye Káin megölte Ábelt?
– Igen.
– Ezek szerint mi mind Káintól származunk. Nem ezért van minden emberben ez a káini indulat, hogy bármi áron, de le akarjuk győzni egymást?
Megállt egy pillanatra a beszélgetés, majd ilyen gondolatok törtek felszínre: Akkor ez genetikailag kódolt bennünk? Ilyen az élet! Nem tehetünk ellene…
– A baj már a szülőknél kezdődött, amikor fellázadtak Isten rendje ellen – vetettem közbe, de mint kellemetlen témán, ezzel tovább is gördült a beszélgetés, és valaki a Francia Forradalmat kezdte szidni, hogy ott kezdődött Isten trónfosztása. Kár, hogy a gondolkodás sokaknál itt be is fejeződik, hiszen
„… azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett”. (Lk 19,10)
