Erzsébet nénivel az utcán sétálva ismerkedett meg édesanyám. Összebarátkoztak, majd kölcsönösen meglátogatták egymást – de nekem a néni nem volt túl rokonszenves, mivel olyan nézeteket vallott, amik Isten igéjével nem egyeztek.
Anyukám később Amerikába települt, és Erzsébet nénit „rám hagyta”, kérve, látogassam meg őt. Én egy ideig idegenkedtem a kérés teljesítésétől, de egy vasárnapi istentisztelet után – magnóval a táskában – fölkerestem, azzal a céllal, hogy lejátszok számára egy igehirdetést. Meglepett a reakciója, ugyanis ezt ő örömmel fogadta. Ezért ezután többször is megismételtem a látogatást, és ő szívesen hallgatta az igehirdetéseket.
Később öregotthonba került, és már igen idős volt, 90-en is túl, amikor – talán az utolsó látogatásom alkalmával – a Bibliából, a Jeremiás könyvéből olvastam fel neki. Kérésére az egyik verset többször is meg kellett ismételnem. Csak az Úr tudja, mit is jelentettek akkor számára ezek a szavak, de én reménységgel telve és örömmel búcsúztam el tőle; azzal a reménységgel, hogy az Úr mentő szeretetének tervében benne van Erzsébet néni is.

A számára (is) oly kedves bibliai rész: „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem rád az én irgalmasságomat.” (Jer 31,3)