Az egyik internetes közösségi oldalon valláskritikai portálra bukkantam. Dermedten ismerkedtem a képekkel, olvastam a bejegyzéseket. Az istengyalázás ilyen mértékével és mélységével még nem találkoztam. Az egyik felháborító képhez naivan, kedvesen és szelíden csatoltam hozzászólást. Másnapra hozzászólásomat már törölték. Néhány nap múlva újra mozdult a szívem, szerettem volna az egyik képhez hozzászólni. Talán valakit megérint majd, ha csak egy embert is! De már nem próbálkozhattam, a kitiltottak listájára kerültem.
Sokféle emberrel vagyunk körülvéve. Vannak ugyan másképp gondolkodó szomszédaink, kollégáink, akár barátaink is, de mégis legtöbben burokban élünk, védelem alatt, körülvéve lelki testvérekkel, akik között otthon érezzük magunkat. Ám be kell látni – mint ahogyan azt a fent említett történetem is bizonyítja –, hogy a hívő nép egy maroknyi sereg, egy apró sziget a nagy, háborgó óceánban.
Azóta még többször teszem fel a meg nem magyarázható kérdést, hogy miért szeret engem az Isten, miért választott ki engem. Nyilvánvaló, hogy amikor négy évesen hallottam először Istenről, és éreztem, hogy szeret, nem én döntöttem mellette. Amikor rossz úton indultam, és Isten keresztezte utamat, és kiemelt a rossz társaságból, nem én hoztam jó döntést. Kezdettől fogva ő vont körém védőfalat, és úgy vigyázott rám, mint az igazgyöngyre. Megmagyarázhatatlan ez a megkülönböztetett szeretet, és életem ideje kevés ahhoz, hogy ezt megköszönjem neki.
“Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét.” (5Móz 32,10)
