Úton lenni luxus – sokan gondoljuk ezt hasonló módon, mindazok, akik egyszerre több helyen is felelősséget viselünk. Egyrészt szívesen maradnánk tovább ott, ahol éppen dolgunk van, de máris indulni kell a következő helyre, ahová viszont szeretnénk azonnal odaérni. De az már luxusnak számítana, ha csak úgy „mennénk” az utcán. Lépdelni és nézelődni? – ezt nem engedhetjük meg magunknak. Hajszoltságot érzünk vezetettség helyett. Pedig Isten életünk vezetését kínálja. Pedig igazából a gyaloglás az én időm. Ilyenkor lehet felidézni a reggeli igét, ilyenkor lehet imádkozni azokért is, akiknek köszönök útközben. A lépésekbe ágyazott belső lecsillapodás sokszor bölccsé tesz a következő tennivalók átgondolásához, vagy éppen valami egészen új elhatározáshoz, ami nem jutott volna eszembe, ha csak úgy ott teremhettem volna, ahol nem csupán lenni, hanem tenni akarok. Úton lenni tehát nem luxus. Ez az én időszakom az Úrral. Milyen jó, hogy sem az emmausi tanítványok nem érhettek haza, sem Pál nem juthatott Damaszkuszba egy szempillantás alatt. Mennyivel szegényebbel lennénk mi is azok nélkül a változások és tanítások nélkül, amelyek útközben történtek velük, illetve hangzottak el. Tartsuk ajándéknak, ha kiléphetünk az ajtón, mert nem természetes, ha van az embernek lépésnyi ereje! Tartsuk ajándéknak, ha várnak valahol, akár emberek, akár csak tennivalók! De a legnagyobb ajándék az Úr, aki mellénk szegődik akárhol vagyunk. Így szóltak egymáshoz a tanítványok az emmausi úton:
„Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32)
