Egyetlen perc alatt szétosztottuk magunk közt az újszülött vonásait. Földi életének második órájában még nem volt sem képessége, sem késztetése arra, hogy alkalomhoz és társasághoz illően rendezze arckifejezését. Ő egyszerűen csak aludt, és közben hasonlított. Azóta – gesztusait és fintorait látva – felhagytunk a rokon-azonosítással, és boldogan vesszük tudomásul: ember született ismét, előre eltervezett egyéniség. Nem a rokonok összerakó játéka, hanem Isten teremtő fantáziájának lenyomata ő.
Újjászületett keresztyénként mi is hordozunk vonásokat: annak a lelki vezetőnek, családnak a sajátosságait, akiket használva Isten örök élettel ajándékozott meg. Természetes jelenség ez, de a vonások sosem lehetnek fontosabbak magánál az életnél. Ha a gyermek nem fejlődik, nem növekszik, ostobaság lenne azzal foglalkozni, kire hasonlít. Az életmentés ennél sokkal fontosabb: rá kell vezetni az életben maradás feltételére, a táplálkozásra, hogy növekedjen.
A lelki növekedés alapja az Igével való táplálkozás, annak beépítése gondolkodásunkba és életgyakorlatunkba. Erre kell összpontosítanunk, és erre kell buzdítanunk mindenkit. Mivel beleszülettünk Isten családjába – ha beleszülettünk! -, arra fogunk hasonlítani, aki minket újjászült,
aki családjának a feje: Jézus Krisztusra. Hasonlóságunk pedig nem utánzás, hanem engedelmesség által bontakozik ki, ez nagy különbség! Mások utánzása nevetségessé, görcsössé tesz, amíg a Krisztusnak való engedelmesség nemessé érleli az ember jellemét.
„A bölcsesség derűssé teszi az ember arcát, és kemény arcvonásai megenyhülnek.” (Préd 8,1)
