Miután érvényes úti okmány hiánya miatt a határállomáson leszállítottak a vonatról, a hazafelé zakatoló vonat fülkéjében töprenghettem a történtek felett. Feltételeztem, mit is érezhetnek a nélkülem érkező vonat láttán a rám váró aradi barátaim. Kitakarított lakással, friss ágyneművel, finom ebéddel, gyönyörű programtervvel készültek, és én lemaradtam minderről, nekik pedig keserűséget okoztam.
Jézus beszélt arról, hogy az Atya is mindent elkészített, mindent odaadott, minden minket vár az ő országában. Számunkra csak egy feladat maradt, hogy elfogadjuk bűnbocsátó kegyelmét, és ezzel a határátlépéshez meg is kaptuk az útlevelet. Nem elég tehát – amit sokan gondolnak – a megfelelő vonatra szállni: születésüktől köti őket a gyülekezethez a hagyomány, jó szándék, esetleg később csatlakoztak ahhoz. Élik konszolidált életüket, ismerik a Szentírást, egyet is értenek azzal, szolgálnak talán, kerülik a kicsapongó életet – csak a határátlépéshez szükséges dokumentum hiányzik…
Elcsigázva, mégis boldogan érkeztem haza. Nem szegénynek, hanem mérhetetlenül gazdagnak éreztem magamat, hiszen az Úr tanított a kudarccal. A szükséges igazolványt elkészíttetem, hogy amikor majd elérkezik a pillanat, akadály nélkül ölelhessem meg szeretett aradi barátaimat.
Jézus Krisztus: “Az én Atyám házában sok lakóhely van, ha nem volna, megmondtam volna nektek.” (Jn 14,2)
Az írás második része itt olvasható.
Az írás első része itt olvasható.
