Miután érvényes úti okmány hiánya miatt a határállomáson leszállítottak a vonatról, és a kietlen pályaudvaron tehetetlenül ténferegtem, eszembe jutott, hogy egy óra múlva Aradon kéne lennem, barátaim már biztosan elindultak a fogadásomra.
Átgondoltam lehetőségeimet: egy maradt csak, vissza kell fordulnom, és hazautaznom. Előtte azonban telefonálni akartam a rám váró barátoknak. A mobilom lemerült, a városka egyetlen nyilvános telefonja nem működött, a postán senki nem mutatott készséget, hogy segítsen szorult helyzetemben. Visszafelé a vonat tíz perc múlva indulni fog… Végül egy rendőr szánt meg, és engedte, hogy szolgálati telefonját használjam. Így azután a vonatot is elértem.
Amikor meg kellett volna érkeznem Aradra, én éppen az ellenkező irányba utaztam – nem hittem el, hogy mindez igaz. Bántott, hogy milyen barátságtalanok voltak a postán, vádoltam magamban gyermekeimet és aradi barátaimat, akik igazán szólhattak volna, hogy útlevélről ne feledkezzek el. Közben mindez nagy tanulsággá lett számomra: aki kívül marad Isten országán, az hiába mutogat másra, keresi a bűnbakot, hibáztatja környezetét, körülményeit. Arról, hogy nem léphettem át a másik országba, csak magam tehettem.
“A bölcsesség kezdete az Úr félelme, és a Szentnek ismerete ad értelmet.” (Példabeszédek 9,10)
Az írás első része itt olvasható.
