Hónapok óta készültem Aradra, barátaimhoz – 44 éve voltam náluk utoljára. Tervezgetés, egyeztetés és sok-sok izgalom után végre felültem a vonatra. Az országhatárhoz közel felszállt egy regiment sárgamellényes rendőr. Keresnek valakit, gondoltam. Mindenkitől kérték a dokumentumot, én a jogosítványomat nyújtottam. Évek óta ezzel intézem ügyeimet (bank, szavazás). A hivatalos személy furcsán nézett rám, majd kérte, hogy útlevelet vagy személyit adjak. Mondom neki: Ez van. Ez nem jó – közölte. Magyarázkodni, érvelni nem volt lehetőség, és nem is érdekelt senkit. Nem volt papírom, amivel átléphettem volna a határt, le kellett szállnom a vonatról.
A pályaudvaron, később a kisváros utcáin magamra hagyatva, tehetetlenül ténferegtem, és eszembe jutott, hogy egyszer majd mindnyájan kilépünk ebből az életből, és a nagy határállomáshoz érkezünk. És ott is kérni fognak dokumentumot. Nem az érvényest, hanem a megfelelő dokumentumot. A jogosítványom érvényes volt, sőt, a bérletem is. De nem mentem vele semmire.
Annyi féle papírunk van: diploma, doktorátus, lelkészpapír, presbiteri vagy hitoktatói megbízás, különféle kitüntetés, ajánlólevél, oklevél… Van számos, nem papír-alapú dokumentumunk is, amikre büszkék lehetünk. Ami mögött teljesítmény van: munka, szolgálat, szép és nagy család… Ezek nem fölösleges, hanem szükséges és nagyszerű dolgok. Csak éppen azon a határállomáson nem hivatkozhatunk rájuk. Mert ott és akkor nem ezt fogják kérni.
És ez a gondolat – a kietlen pályaudvaron – kimondhatatlan hálára indította szívemet: Igen, nekem VAN megfelelő dokumentumom. Egyszer átvehettem az én drága Uramtól, Jézustól. Ez az írás arról szól, hogy megbocsátotta bűneimet, és örök élettel ajándékozott meg.
Jézus Krisztus “Eltörölte az ellenünk szóló rendelkezéseivel minket terhelő adóslevelet, félretette az útból, és odaszegezte a keresztfára” (Kol 2,14)
