Égig érő gazok

“Hej, égig nyúló giz-gazok, Hát nincsen itt virág?” (Ady)

Nézem a konyhakertet. Minden haszonnövény gyönyörű, talán csak néhány tő paradicsom nem döntötte még el, hogy megy, vagy marad. Tavasz óta folyamatosan gyomlálunk. A borsó között a folyófű a leggyakoribb. Hosszú indáival szinte benövi a haszonnövényt, alig lehet megkülönböztetni őket. A petrezselyem között viszont egy másik dudva nő, amely nagyon hasonlít rá. Az uborkának is megvan a maga alteregója. Erről a búza és a konkoly példázata jut az eszembe. A gazda hinti a magot, de az ördög is a magáét. Eleinte nagyon hasonlít egymásra a két növény. Idővel azonban elválik, melyik a kártékony. Ha megnő, már a virága is más. A mag közé keveredve pedig komoly rosszullétet, esetenként fulladásos halált is okoz.

Így van ez a gyülekezetben is. Megjelennek “hívők”, akik eleinte nagyon hasonlítanak Isten gyermekeire. Tudják a “szöveget”, a viselkedésmódot, vallják a Biblia tévedhetetlenségét, és szinte mindent, amit az Ige tanít. Ott vannak minden igei alkalmon, csak éppen a szeretetről feledkeznek meg. Ha szolgálatot vállalnak, akkor a maguk dicsőségét keresik. Nem lehet velük együtt dolgozni, mert megbízhatatlanok, összeférhetetlenek – és sorolhatnám.

Hogyan lehetséges ez? Miért nem veszik őket észre előbb? Azért, mert a gyülekezet alszik. A Sátán éjjel szórja a magot, amikor senki sem figyel. Amikor a gyülekezeti tagok a világ dolgaival foglalkoznak, amikor a földi célok: karrier, anyagi boldogulás kerülnek előtérbe, és nem a mennyei kincsek gyűjtése. És ez már a konkoly maga, mert azt a pogányok kérdezik, hogy mit igyunk, és mit együnk, a mennyei Atya tudja, hogy mire van szükségünk.

Alvó gyülekezeteink, ébresztő!

Jézustól, a magvető példázatából:

“Némely mag pedig a jó földbe esett, és termést hozott. Az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, ismét másik harmicannyit.” (Mt 13,8)

Ágostonné Szőcs Anna írása