A sokféle szekta, vallási és filozófiai irányzat, divat útvesztőjéről beszélgettünk, s már-már oda jutottunk, hogy szinte lehetetlen ebben a kusza kavalkádban tájékozódni, megtalálni a helyes utat, amikor Isten egy régi emléket elevenített fel bennem.

Egy belgiumi tanulmányút kapcsán, a 80-as évek elején – ritka kegyként – egész családommal nyugatra utazhattunk. Felpakolva tücsköt-bogarat, útra keltünk. Áthaladva Ausztrián és az akkori Nyugat-Németország délibb tartományain, jól haladtunk az autópályán. Csak a gázt kellett nyomni (no meg időnként utántölteni), de a sima, széles út könnyű haladást biztosított, az elágazások előtt pedig a jelzőtáblák egyértelműen eligazítottak. Így értünk el a Ruhr vidék sűrűn lakott ipari centrumához, és a táblák hirtelen „elszaporodtak”.

A tempót tartani kellett, mert a soksávos autópályán elsodor a forgatag, ha nem tart „lépést” a sofőr. De ki győz egyszerre figyelni az előtte, mögötte, jobbra, balra nyüzsgő járművekre, meg a megszámlálhatatlan táblára is? El sem tudom olvasni az idegen neveket, nemhogy feldolgozni agyamban, hogy melyik merre is mutat. Egy darabig próbáltam küzdeni az árral, amíg lassan rájöttem, hogy nem kell mindent elolvasni, csak azt kell figyelni, hogy melyik táblán olvasható a VÉGCÉL. Ami más feliratot tartalmaz, az nem érdekes, kár vele terhelni a figyelmemet. Így a legsűrűbb útvesztőn is eltévedés nélkül át tudtunk kelni.

A Ruhr-vidék útrengetegében megtanultam, hogy a szekták és filozófiák kusza világában is hasonló módon lehet eligazodni. Mindig csak a célra nézve! Aki próbálja mindet megismerni, végül célt téveszt. Én Pál apostollal vallom:

„Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél…” (1Kor 9,26)