Régről előkerült emlékkönyvem egyik titokfülében a következő mondat áll: „Légy szelíd, és tiéd lesz a világ!” Tizenévesen mosolyogtam a tanács naivságán, mert nem kértem én az egész világot – mit is kezdenék vele? –, ugyanakkor képtelenségnek tűnt a szelídséget az uralommal és a hatalommal egy lap-csücskön említeni.
Hívő emberként aztán találkoztam ezzel a gondolattal a Boldogmondások sorában (Mt 5,5): „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet”. A többivel sikerült megbirkóznom. A lelki szegények, sírók, irgalmasok boldogság-ígérete sokkal érthetőbbnek, logikusabbnak tűnt. De hogyan örökölhetnék a szelídek a földet?
Az egyik gyülekezeti bibliaórán aztán elhangzott a következő meghatározás: szelíd az az ember, aki mentes a szélsőséges hangulatoktól, nem robban fel, ha nincs igaza és nincsenek éppen sikerei, de örömmámorban sem vesz úszóleckéket, jobb időkben is a földön jár. Számomra felkapcsolták a villanyt: erről van szó! Az igazam dühös követelése, a feldúltság éppúgy nem Jézus útja, mint az eufória, a rövidlátó és alaptalan lelkesedés.
Jézus útját úgy kell elkészíteni, ahogy Keresztelő János javasolta: a völgyeket feltölteni, a halmokat elhordani. A csüggedésből felállni, a rajongásból földet érni. Ez a szelídség.
De nem sótlan az az ember, aki mindig ennyire egyforma és kiszámítható? Ha mindezt Jézussal éli meg, ha rábízza az ítéletet és igazságosztást, ha az öröme Jézus lénye és nem csupán ajándékai, akkor „sósabb”, kreatívabb, szellemesebb és felszabadultabb, mint azok, akiket saját hangulati frontjaik dobálnak össze-vissza.
Így leszünk Jézus társtulajdonosai a világ fölött.
Jézus tanácsa: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Mt 11,29)
