Az „érett férfiúságot” elért keresztyén ember már nem azért tesz bármit, mert arra tanították, vagy elvárják tőle. Nem külső kényszer diktál, hanem egy belső motiváció: immár a saját életemet élem! Az Isten népéhez tartozók – férfiak és nők egyaránt – belső motiválója az a tény, hogy az Atya otthona immár az ő saját otthonuk is. Belülről fontos, a felnőtt embernek magának fontos, hogy mit, mikor és hogyan tesz, hiszen ez az ő élete, sőt, az örökélete!

A hitben érett felnőttnek saját belső igénye a hitben járás. Nem azért hiszek immár, mert erre tanítottak, vagy, mert azoknak, akiket szeretek, ez tetszik, esetleg ezt várják tőlem. Jézus Krisztust sem azért követem, mert azt gondolom, Isten is ezt várja el tőlem. Nem a megfelelni akarás, de még csak a kötelességtudat, a felelősség érzése sem az, ami alapvetően mozgat, hanem egy belső igény a Jézus Krisztussal való közösségre, és az iránta érzett buzgó szeretet. Az Úr Jézus kedvét keresem, mert örömet kívánok szerezni neki. Miért? Mert ez okoz nekem is örömet.

„Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van” (Zsolt 40,9)