Korán beköszöntött a tavasz. Pezsdül az élet, virágba borul a természet, miközben vidám madárdal dicséri a ragyogó napsütésben az ég és a föld Teremtő Urát. Takarítok. Tekintetemmel végig pásztázom a mennyezet és oldalfal találkozását. Örömmel nyugtázom: nálam nincsenek hálók, sem pókok, amik azokat szőnék. Később leesik a karnisvég, visszatételéhez már létrára kell másznom, így egészen közel kerülök az előbb ellenőrzött területhez. Meglepetten állapítom meg, hogy tévedtem. Szívembe sajdul a felismerés: egyre kevésbé vagyok fiatal, és ugyancsak megromlott a látásom. Amit a földről nem láttam, arról azt gondoltam, hogy nincs is. Feljebb emelkedve már minden másként látszik.
Sajnos így vannak sokan az élő, de láthatatlan Istennel. Mivel nem látják őt, ezért azt hiszik, hogy nincs is!
Mi azonban „…nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra…” (2Kor 4,18)
