Színes fonott kosarak sorakoztak a folyóparton a kora délutáni napsütésben. A gazdag üzletember, aki utazgatásai során került az elrejtetten élő indián törzs falujába, úgy érezte, nagy üzlet rejlik a kosarak felvásárlásában. Amikor arról érdeklődött, megfonnának-e neki ötvenet ezekből, a válasz ez volt: – Igen, darabját 5 pesoért elkészítjük.
Nem olcsó, gondolta emberünk, ám ha többet rendel, biztosan alacsonyabb lesz az ára is. – Hát kétszáz darabot mennyiért kapnék meg? Újabb tanácskozás után érkezett az ajánlat: – Ez esetben darabja hét pesoért meglesz!
– Drágábban kapom, ha többet rendelek? Micsoda kifordított szemlélet ez? – háborgott a vendég.
A törzsfőnök magyarázata így hangzott: – Ha elkészítünk neked kétszáz kosarat, akkor kevesebb időnk lesz a napon ücsörögni. És ki fog a szent helyre virágokat vinni? Vagy a gyermekeinkkel játszani? A parton sem tudunk naplementekor sétálni. És a történeteknek, amiket esténként a sátorban mesélünk, rövidebbeknek kell lenniük. Ha ennyi szép dologról le kell mondanunk a munka miatt, akkor fizessél érte!
Az amerikai nem kötötte meg a jónak ígérkező üzletet az indiánokkal, hanem eltöprengve tovább sétált.
Mi is elgondolkozhatunk, hogy mindazt, amit kaptunk eddig Istentől, megbecsüljük-e? Ajándéknak tartjuk-e a közeget, amelyben zajlik életünk, vagy természetesként kezeljük? Helyesen működik-e életritmusunk: a munka és pihenés, a vágyakozás és beteljesülés, az egyedüllét és közösségi élet, a megszerzés és adakozás ritmusa? A ritmuszavar életveszélyes lehet. Tegyük meg az első lépést, hogy helyreálljon a rend! Ez pedig ebben áll:

„Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,33-34)