Az ismerős fiatal családba megszületett az első gyermek, egy kisfiú. A család szeme fénye lett, és kis bálvány. Minden és mindenki körülötte forgott. Egy-két éves korára már ő dönthette el, hogy mit szeretne aznap enni: ehetett akár egy fél üveg Nutellát reggelire, 6 db pöttyös Túró Rudit ebéd helyett, és vacsoránál kézzel kivehette a közös tálból azt a darabot, amit csak akart, mielőtt a többieknek tálaltak volna. Ha úgy volt éppen kedve, az alig 3 éves gyermek ledobta magáról ruháit, és mezítelenül kirohant a kertbe, a hóba hemperegni! A felnőttek csak kezüket tördelve kérdezték: Mit tegyünk, ha éppen ezt akarja?
A kisfiú óvodába került. Mindenki legnagyobb csodálkozására az óvó néni mindennap így fogadta szüleit: Jó, engedelmes, semmi baj sincs vele. Odahaza viszont ugyanúgy viselkedett, mint addig: terrorizálta a családot.
– Miért vagy az óvodában olyan jó kisfiú, itthon pedig egyre szaporodnak és nagyobbak a konfliktusok? – kérdezték tőle.
– Mert ott megmondják, hogy mi a jó és a rossz; mit szabad tennem és mit nem. – fogalmazta meg válaszát a négyéves legényke.

„Ti apák (…), neveljétek (gyermekeiteket) az Úr tanítása és intése szerint.” (Ef 6,4)

Levelekiné Zsömböly Ágnes írása