A régi Magyarország egyik történelmi városában – gépkocsink továbbjutásához – a helyi rendőrség közbenjárását kellett kérnünk. Szívünkben a szomszédos nemzetiségek felé táplált fenntartásokkal és a hatóságok iránt egyébként is meglévő ellenérzésekkel kopogtattunk a „szerv” ajtaján. Késő délután volt, így reménytelennek tűnt az elérhető segítség. Az első meglepetés a szimpatikus ügyeletes készséges hozzáállásakor ért bennünket. Angolul, németül próbáltuk megértetni problémánkat, amit számunkra érthetetlen nyelvű telefonbeszélgetések követtek, majd kedves szavakkal kértek 20 perc türelmet az intézkedéshez. Az alkonyat beálltát autónknál vártuk, előbb egy járőrkocsi, majd a vacsoraasztaltól (?) felállított műszaki segítség érkezett, és le sem telt a jelzett idő, mi már a közlekedésre alkalmas gépkocsink mellől elképedt szemekkel, örvendező szívvel integettünk távozó segítségeinknek.
Örömünknél csak szégyenünk volt nagyobb: bizonyos embertársaink iránt táplált, lenézéssel párosuló fenntartásaink összeomlottak, Isten kedves segítőkészségükkel szégyenített meg bennünket.
Jézus szavai:”Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. (…) Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más, ezeknél nagyobb parancsolat.” Mk 12,30-31
